Spanyol zsidók a középkori Budán

buda_nurnbergi_kronika.jpg
A Magyar Zsidó Oklevéltár XII. kötetében (1414-1748) jelent meg 1969-ben Kubinyi András rövid írása Spanyol zsidók a középkori Budán címmel. A sokat ígérő cím alatt csupán egy család sorsáról olvashatunk: a toledói származású Cotta családról. Szerencsés Imre, aki Büchler Sándor hipotézise szerint szefárd zsidó lehetett, talán e család révén került Budára. 
1488-ban találkozni először a forrásokban a családdal: Mátyás ekkor adományoz budai házat a művész számára a Mindszent utcában (mai Úri utca) – arra, sajnos, nem derül fény, miféle művész volt „Martini cognomento Cotta de Tholeto”. Az uralkodó mindenesetre elragadtatva beszél róla. A toledói Cota család kikeresztelkedett szefárd zsidó család; nyomuk van a nápolyi királyságban is (innen jöhet az olaszos -tt- a névben), talán Beatrix kíséretében érkeztek Budára, aki az aragóniai királyi család oldalágából származott.
Beatrixszal kapcsolatban állt Cotta Márton, az bizonyos: a körmöcbányai kamaraispán királynéi utalványra 1486-ban 405 dukát 82 dénárt, 1487-ben 1000 dukátot – akkori viszonylatban óriási összegeket fizetett ki neki, nem tudni, miért.
Cotta Márton később kereskedéssel foglalkozott, például gyertyákat szerzett be a kincstárnak. „Martinkhota Italus” néven is felbukkan – akkoriban gyakran keverték az olaszokat és spanyolokat. A 16. sz. elején már tekintélyes kereskedő és bankár, velencei üzleti kapcsolatokkal. Lehet, hogy oda át is tette üzleti székhelyét, mert ott végrendelkezett 1505. január 18-án (majd özvegye, Izabella is ott, 1508-ban, leányuk, Joanna 1512-ben – ő Martinus de Basalo spanyol kereskedő felesége lett).
Cotta cégét öccse, János fia, Cotta Ferenc vezette tovább Budán, a Mindszent utcai házat is örökölte. Úrnak nevezik, tehát elképzelhető, hogy a család magyar nemességet szerzett, de legalábbis bekerült a budai patriciátusba. Ferenc szőlője a budai határban, a Fertály szőlőhegyen volt, 1510-ben például 596 liter bora termett.
1518-ban újabb Cotta jelenik meg a forrásokban: János, aki Ferenc fia lehetett. Gábriel György kassai bíró lányát vette feleségül, amivel alaposan megnövelte vagyonát. 1527-ben Johannes Kotthát néhainak nevezik a források, de valószínűleg inkább csak nem tért vissza a menekülésből, és nem is adott hírt magáról, ami nem csoda annak fényében, amikkel megvádolták a budai polgártársak: 1528-ban a budavári Magdolna-plébánia hívei kérvényt intéztek Ferdinánd királyhoz, melyben elmondják, amikor a török elől menekültek, a templom vagyona egy részét Cotta János (aki a templom vitricusa, templomgondnoka volt) Mária királyné parancsára átadta az ausztriai kormánytanácsnak – és azzal vádolják Cottát, hogy le akart lépni a kegytárgyakkal, Szicíliába akart menni velük – ami akkor történetesen épp spanyol kézen volt.
Még egy Cotta szerepel a forrásokban 1529-ben: Georgius Kotta de Buda – semmit nem tudni róla, csak azt, hogy nemes, vagyis amennyiben a toledói Cotta családhoz tartozik, bizonyítást nyer, hogy a család nemességet szerzett.
A Jagelló-kori budai spanyol kolóniához mások is tartozhattak, de nem biztos, hogy zsidók voltak, így például Jacobus Hyspanus/Jacobus Olaz hispanus – utóbbi névalakja is mutatja, hogy olasznak nevezték a latinokat általában. Állítólag ő nem azonos a nagyon hasonló nevű Óbudai Hispaniolus Jakabbal, aki Óbudán, a királyné birtokán élt – aragóniai Beatrix, vagy a délfrancia Anne de Foix, II. Ulászló felesége kíséretében érkezhetett Óbudára. Jöttek spanyolok II. Lajos felesége, Habsburg Mária kíséretében is – ő anyai ágon a spanyol királyi családból származott, bátyja, V. Károly császár maga is spanyol király volt.
nzs2.jpg
A visszatemetett nagy zsinagóga emléktáblája a Babits Mihály sétány felől
A hajdani Zsidó utca (abból is a második), a mai Táncsics Mihály utca 26-os szám alatt található a régebbi, kisebb zsinagóga, amit feltehetően a török időkben a szefárd, főként spanyol ajkú közösség használt – az épület méretei azt tükrözik, hogy nem lehettek sokan.
Komoróczy tanár úr szerint (A zsidók története Magyarországon, 2012) nem állja meg a helyét az az állítás, amely egyébként a kis zsinagóga tábláján is szerepel, miszerint szír zsidóké lett volna a zsinagóga, puszta feltételezésnek tartja ezt – amely azonban, úgy tűnik, szépen terjed.
A két szemközti épületet az első emelet szintjén híd kötötte össze, amire régészeti bizonyíték is előkerült: a kis zsinagóga (Táncsics M. u. 26.) emeleti nagytermében késő gótikus ajtó kőkeretére bukkantak, amely az utcahídhoz vezethetett. Az 1964-es régészeti munkálatokról többek között ITT olvashatunk, Budai Aurél írásában. 1964-ben kezdték ugyanis tatarozni a Várnegyed lakóházait, s a Műemlékfelügyelőség által előírt falkutatásoknak köszönhetően tárult fel a kis zsinagóga; valószínűleg ebben az eredetileg gótikus, egyemeletes épületben működött a zsidó prefektúra, ahol a tanácskozásokat, ítélkezéseket tartották.
Az askenázi közösségé volt az újabb és nagyobb, gótikus zsinagóga a szemközti telken (Táncsics M. utca 23.), amelyet Mendel Jakab zsidóprefektus építtetett a 15. században (1461), és ami 1686-ban elpusztult; a telek ma magántulajdon, a feltárt zsinagógát visszatemették, az oszlopmaradványok a kis zsinagóga udvarának végében láthatók.
tcs.jpg
A kis zsinagóga ellenben látogatható, a Budapesti Történeti Múzeumhoz tartozik; nem könnyű bejutni, mert alaposan eldugták a csengőt, amely egyébként is egy szép fehér villanykapcsolóra hajaz leginkább, rajta ákom-bákom golyóstollal: museum. A kaput férfierővel lehet csak kinyitni, tehát ha megnyomtuk a csengőt, habár olyan, mintha semmi nem történne, nem kell elkeseredni, hanem minden erőnket latba vetve neki az ódon kapunak.
Bent balra rögtön az innen-onnan összeszedett zsidó sírkövek, porosan, pókhálósan; valami munkálatok során a munkások összecserélték a táblákat is, így azonosíthatatlanok. Maga a pirinyó zsinagóga azonban meghatóan szép: a fehér falakon csak a két sután felfestett piros ábra, egy íj és egy csillag.