Rab és hitehagyott magyarok Konstantinápolyban – Meglepő sorsokat produkált a 16. század

771px-melchior_lorck_the_prospect_of_constantinople_section-541x420.jpg

Szakály Ferenc: Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban (1983) című írása a bevezető tanulmány a Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái című fakszimile kötethez. Magáról a feltehetőleg képíró Csöbör Balázsról nem sokat tudunk, viszont számos különleges élettörténetet sorol fel a történész szerző, sokszor csak a néhány ismert tényből, pár ecsetvonással felvázolva egy tragikus sorsot.

1.

Csöbör Balázs képírómester (nakkas) lehetett; nem tudni, mikor esett fogságba, de Szakály azt valószínűsíti, hogy korábban, mint Szigetvár 1566-os ostroma. A kis kódexre Varjas Béla bukkant rá Wolfenbüttel hercegi könyvtárának kézirattárában. A címlapon két mondatot találunk, egyet magyarul: „Ez könyv irattatott Konstantinápolyban, a kapitány Ali basa portáján Szigetvári Csöbör Balázs keze által, ezerötszázhetven”; egy latinul: „Iste liber pertinet ad me Laurentium Gozthony” (Ez a könyv az enyém, Gosztonyi Lőrincé).

Bár Csöbör Balázs a címlap tanúsága szerint nem feledte származását és anyanyelvét, a munkájában keleti mintákat követett. A kis könyv török miniatúrákat tartalmaz, szöveg nélkül; mivel a 14 kép nem egységes ábrázolásmódot mutat, feltehető, hogy Csöbör csak összeállította – ennek azonban ellentmond az “irattatott” szó, ami egyértelműen a képírásra utal ebben a helyzetben.

Ali pasa a földközi-tengeri flotta főparancsnoka volt, Müezzin-záde Ali kapudán pasa; Szakály Ferenc szerint pedig Csöbör Balázs inkább renegát lehetett, mint rab, aki Gosztonyi Lőrinc számára állította össze a kis könyvet, vagy viszonzásképp valamiért, vagy a jóindulatát megnyerendő.

csb.jpg

2.

Az elsőként említett érdekes élettörténet csak magyar vonatkozású:  a Tarih-i Ungurusz/Üngürüsz című „krónikaszerkesztmény” szerzőjéé. A mű 1550–60 körül született: arab betűkkel, török nyelven írt magyar krónika; melynek szerzője német, s Passauban született Sebold von Pribrach néven (Szakály 1995, p. 317). Gyerekként II. Lajos udvarában apródoskodott, majd Mohácsnál fogságba esett. A szerájban iskoláztatták, diplomata és tolmács lett a szultánok mellett Mahmud terdzsümán néven; évtizedekig a török diplomácia kulcsfigurája volt (Szakály 199, p.  257).

3.

Somlyai Balázs Nagybányán született, 17 évesen hurcolták el a törökök 1526-ban; a szeráj iskolájában törökké nevelték, ő vált ismertté Murád portai tolmácsként. Mivel nem gyermekként élte át, számára a hitváltoztatás lelkiismereti válságot okozott; ennek ellenére hű maradt új hitéhez, bár 1551-ben Erdélyben a császári hadak fogságába esett, és visszatérhetett volna a kereszténységre. A rabsága alatt dogmatikai vitákat folytatott az őt visszatéríteni igyekvő teológusokkal. Kiszabadulása után könyvet írt a mohamedán vallás védelmére, amit latinra is lefordított. Öregkori Himnusza is meggyőződéses mohamedánnak mutatja őt; különös olvasni a magyarul és latinul is megírt művet, melyben például a török fegyverek győzelméért fohászkodik ékes magyar nyelven.

Számos egyéb fordítását ismerjük, például törökre fordította Cicero De senectute című művét (1559) Velence portai ügyvivőjének megbízásából; majd időskorában, amikor iszákossága miatt menesztették a portai szolgálatból, latinra fordította Nesri török történetíró krónikáját Philipp von Hanniwald császári követségi tanácsos számára.

4.

Hans Dernschwam mesél egy Janó nevű szlovák fiúról, aki a szállásukkal szemközti borbélynál szolgált. A fiú a Szepes vármegyei Leszkről származott, bátyja küldte Budára, hogy amíg előteremti a váltságdíjat feleségéért, addig a fiú helyettesítse sógornőjét a fogságban. A fiatalasszonyt török portyázók rabolták el – és végül sem őt, sem az öccsöt nem engedték szabadon.

A raboskodó főurak egyébként idővel kikerültek a tömlöcből, s városi házakban őrizték őket; fogadhattak látogatókat, kisebb udvart vihettek, néha ajándékokat is küldhettek haza családtagjaiknak. Így volt ez az egyik leghíresebb rabbal, Török Bálint főúrral és huszárkapitánnyal is, aki 1541-ben esett fogságba, s került Konstantinápolyba, végül 1550-ben ott is halt meg. Hiába küzdött felesége a szabadulásáért, sem a török, sem a magyar uraknak nem állt érdekében.

Nappalra egyébként a közrendűek is elhagyhatták a tömlöcöt, hogy dolgozhassanak, hisz önellátónak kellett lenniük a Porta rabjainak; így például ifjabb Schreiber Farkas (Pécsről) 1564-ben már rutinos guide-ként mutatta meg Isztambul nevezetességeit Jakob von Betzek követségi titkárnak – noha pár hónappal azelőtt még az élete is komoly veszélyben forgott. (Róla és azonos nevű édesapjáról szintén Szakály Ferenc ír a Mezőváros és reformáció című elképesztően izgalmas kötetében.)

5.

Isztambulban ért véget Bornemissza Gergely deák élete is, aki az 1552-es ostrom után átvette Eger parancsnokságát Dobó Istvántól. Bornemissza 1554. október 17-én esett fogságba; Veli hatvani bég csalta lesre a negyvenfős portyázó csapatot Pásztó környékén. Egy éve raboskodott, amikor Kara Ahmed nagyvezér mindenki számára váratlanul felakasztatta. Ahmed valószínűleg így akart bosszút állni – írja Szakály Ferenc –, amiért 1552-ben megszégyenülten kellett távoznia az általa „rozzant juhakolként” emlegetett Eger alól. A vég azonban Ahmedet is hamar utolérte: pár napon belül selyemzsinór érkezett részére.

6.

A török törvények értelmében bizonyos idő elteltével szabadon kellett bocsátani a rabszolgákat – azonban mesteri ürügyekkel álltak elő gazdáik, hogy visszatarthassák őket, különösen a nőket. Akik, ha nagy ritkán hazatérhettek, lásd például a budai Bornemissza Tamásnét, abban sem volt köszönet. Gazdag budai polgár férjének esze ágában sem volt visszafogadni, jól tudván, mik történhettek vele török fogsága alatt. Annak ellenére nem fogadta vissza, hogy az asszony voltaképpen éppen a férje tettéért lett odadobva a törököknek: a híresen szép asszonyt a budai tanács lányával együtt a szultánnak ajándékozta engesztelésül – lévén a férje kísérelte meg az 1541-es ostrom idején a várba csempészni a német csapatokat.

braun_hogenberg_buda_in_the_16_century.jpg

7.

Erdélyi Péter és Domonyi Jakab egri vitézek 1560 kürül estek fogságba, 15 évet húztak le gályán, túlélték Málta 1565-ös, Ciprus 1570–71-es, Tunisz 1574-es ostromát, a lepantói csatát, az afrikai Goletta (Goulette) 1574-es elfoglalását. Amikor éppen nem volt hadjárat, hajójuk támaszpontján, Rodoszon („Róduson”) végeztek robotmunkát. Végül amikor egy alkalommal rabtársaikkal favágásra rendelték őket, akkor szöktek meg – számolnak be saját kezűleg fogságuk történetéről a pozsonyi kamarához intézett levelükben.

„Végül szálfa vágásra küldetve más ra­bokkal hajót ácsolván nagy ve­szedelemmel megszöktünk, és a szolgaságból kimenekültünk. Kér­jük tehát uraságtokat a minden­ható Istenre, bogy kegyeskedjenek rajtunk szegényeken, kiket annyi évi fogság elnyomott, alamizsná­val segíteni, hogy ruhátlan testünket befödve, tovább harczolhassunk a haza javára.”

Nem csoda hát, hogy a gálya helyett sok rab, főleg a végvári katonák közül inkább az áttérést választotta (legalábbis színleg), és így törökké lettek. Ők a renegátok, hitehagyottak. Még a legfőbb katonai méltóságok között is akadt magyar származású renegát a 16. században.

8.

1564-ben az oszmán birodalom kül- és belügyeit irányító tanács három horvát és két albán renegátból, s csupán egy született törökből állt – ugyanakkor a tengernagy a magyar (más források szerint horvát) származású Piali (Piyale) pasa volt, aki a szultán egyik lányát vette feleségül. Gyerekként, a mai Horvátországhoz tartozó Viganj településről rabolták el a törökök a mohácsi csata után. Ő volt az első kapudán pasa, aki helyet kapott a dívánban. Nem kedvezett a Verancsics-féle követségnek 1567-ben, bár próbálták megnyerni jóindulatát kétezer tallérral és ajándékokkal (Szakály, p. 45). De anyját felkutattatta, és magához vitette; s bár anyja ragaszkodott ősei vallásához, fia maga mellett tartotta.

9.

Hádim (Herélt) Dzsáfert Gyula környékéről hurcolták el testvérével együtt 1550 tájt (Szakály p. 46). A szerájban nevelkedett, majd a magyarországi Hódoltságban kapott szandzsákbégséget: Székesfehérváron és Gyulán. Később damaszkuszi, majd tabrizi pasa lett; híres volt vitézségéről és hírhedt kegyetlenségéről. 1596-ban, a mezőkeresztesi csatában az ő – és a szintén magyar származású Dzsenah pasa – közbelépése mentette meg a török sereget a vereségtől.

10.

Hidajet aga eredeti neve Scherer Márk volt, nagyszebeni szászként született. Eleinte a budai pasákat szolgálta; magyar, német, latin és török nyelven is könnyedén írt. 1564-ben lett szultáni tolmács.

11.

Ibrahim bég viszont Markházi Pálként született; korábban Léván és Gyulán vitézkedett. 1583-tól működött dragománként (tolmácsként) a Portán.

12.

Péró, Rusztem nagyvezér hodzsája (pap, hitoktató) Györgyként született Mosonban vagy Magyaróváron. 1537-ben gyerekként esett fogságba. Hans Dernschwam szerint minden hájjal megkent, gonosz ember.

Szakály Ferenc forrásai például az utazók és különféle rangú követek útleírásai, visszaemlékezései; számos információ származik Hans Dernschwamtól és a „római császári felség” nagykövetét, Ungnád Dávidot kísérő Stephan Gerlachtól. David Ungnad von Sonneck (Sonnegg) portai követ mindenáron saját lelkészt akart vinni a követségbe magával: Stephan Gerlach tartott vele, aki később Tübingenben a teológia professzora lett, vitairataiban egyaránt fellépett a kálvinisták és a jezsuiták ellen.

Gerlach halála után mintegy hatvan évvel jelent meg konstantinápolyi útinaplója, melyben Ungnád Dávid útját örökíti meg: Bécsből indultak, Pozsonyon, Komáromon, Esztergomon keresztül jutottak Visegrádra, Budára, Ráckevére, majd folytatták útjukat Mohács, Nándorfehérvár érintésével. Útitársaik közül többen megörökítették a kalandos utat, közülük Gerlaché a legrészletesebb.

S ha valaki feltenné a jogos kérdést, miért használják a magyaros Ungnád Dávid névalakot, holott már túllépett a tudomány az egykor divatos vernegyulázáson és társain – azért, mert David Ungnad „magyar honfiúsítást nyert”, s családjából többen magyar főurakkal kerültek házasság révén rokonságba, szereztek így magyar birtokokat (és szerepelnek a „Nagyivánban” --> Nagy Iván: Magyarország családai).

 Fotó: Wikimedia; MEK