Roy Porter brit történész amellett, hogy több elragadóan szórakoztató monográfiát írt pl. a 18. századi Angliáról, az orvostudomány történetéről, a geológia és egyéb tudományok történetéről, amellett több könyvében tárgyalta a mentális betegségeket, a tőle megszokott élvezetes stílusban. Az ő művei alapján összegezzük zanzásítva azt az összetett folyamatot, melynek során a transzcendens magyarázatoktól eljutott a téma az orvostudomány, konkrétabban a pszichiátria hatáskörébe -- ahol azonban annyira talán mégsem érzi jól magát.

Az Íliászban még a természetfeletti erők játékszere volt csupán a hős, azonban a görög tragédiák korában már tudattal rendelkezett – ami sok könnyebbséget nem jelentett számára, hisz továbbra is elsősorban szenvedett: különböző irányokba tépték a különböző erők. A társadalmi elvárások, kötelességek rendre összeütközésbe kerültek az érzelmekkel, vagy – nem ritkán -- a hős maga döntötte végromlásba magát, a hübrisz bűnébe esett, túl nagyra vágyott, és így tovább – és végül utolérte a végzet: vagy egyszerűen a halál képében, vagy, mint Ödipusz például, megadatott neki a megtisztulás a szenvedésben, „a vakság a belátást hozta el számára”.

A mentális betegségek a tragédiaíróknál már a belső meghasonlottságból fakadtak, s a görög orvostudomány is cáfolta, hogy az istenektől származna az őrület, illetve hogy az epilepszia „isteni betegség” lenne. Hippokratész tanítványai természetes okokkal magyarázták az elme különféle zavarait.

A kereszténység térnyerése ismét a természetfelettivel hozta összefüggésbe az elmebajt, epilepsziát és más mentális problémákat; a betegekből ördögöt űztek, gyógyulásukért misét mutattak be, imádkoztak értük. Ez a több száz évre elnyúló tendencia különös fordulatot vett a boszorkányüldözések korában, a 15. század vége és a 18. század eleje között. A tetőpontját 1650 táján érte el, ekkor azonban már kezdtek is ellene fordulni a társadalom tanultabb rétegei; Angliában orvos szakértőket hívtak segítségül boszorkánysággal megvádolt nők ügyében, akik optimális esetben kizárták a természetfeletti, a gonosszal összejátszó magyarázat lehetőségét is; akik felhívták a figyelmet arra, hogy gyakran a demens, vagy más módon mentálisan zavart nőket illetik boszorkányság vádjával. Sajnálatraméltó módon azonban, mire lecsengett a boszorkányperek szégyenteljes időszaka, mintegy 200 000 nő esett áldozatul Európában. A bűnbakkeresés ekkor sem ért véget, csupán a nők helyett a csavargókat, koldusokat kezdték vádolni a derék polgárok.

A 17. századi Angliából tanulságos esetet idéz Porter: a züllött és istentelen életet élő ifjú egy különösen heves ivási roham után úgy látta, valaki áll az ágya végében. Az azonosíthatatlan lény kérdést is tett fel: Ki vagy te? Az ifjú összetörve ismerte be bűnösségét, azonban a látomás közölte: nem elég, ennél több kell, nagyobb alázat. Mire levette harisnyáját, hogy meztelen térdén állhasson, majd mikor ez is kevésnek bizonyult, felszedte a szoba padlóját, és a sárban kuporogva könyörgött. Ekkor az alak utasította, vágja le a haját – ezen a ponton az ifjú ember előre látta: a következő kérés az lesz, hogy vágja el saját torkát – tehát nem Isten áll vele szemben, hanem a Sátán. Mégpedig azért, mert ő vétkezett a Szentlélek ellen, ami nem tartozik a bocsánatos bűnök közé, tehát kárhozatra van ítélve. Ekkor már olyan rossz mentális állapotba került, hogy barátai elvitték egy őrültek házába, ahol idővel megnyugodott; még háromszor került vissza, amíg hite meg nem erősödött. Végül el tudta végezni az egyetemet, és lelkész lett belőle.

 A korábban boszorkánysággal vádolt, mentális problémákkal küzdő személyeket tehát betegként kezdték tekinteni, az orvosi szemlélet győzött. A doktorok kivették az egyház képviselői kezéből ezt a területet – más kérdés, hogy mire mentek vele. A pszichiátriai intézmények születéséről egy következő posztban írunk.

Magyar viszonylatban azonban még sokáig előfordult, hogy mentális problémákat vagy epilepsziát természetfölötti okokkal magyaráztak, és esetleg specialista papot hívtak, hogy űzze ki az ördögöt a megszállottból.

Bárth Dániel néprajzkutató és történész foglalkozott az exorcizmus témájával, ördögűző papokkal és szerzetesekkel; Benedikció és exorcizmus a kora újkori Magyarországon című kötetét a L'Harmattan adta ki. Szmendrovich Rókus horvát ferences tevékenységét tizenöt éve kutatja, részben a kalocsai érseki levéltárban talált iratcsomó alapján, mely tartalmazza a szerzetes konyhalatin nyelvű levelezését is, mellyel saját tevékenysége helyessége mellett érvelt, valamint a rajongói leveleket Zombor városának lakóitól és a város vezetésétől.

Rókus atya nem találta elég lelkesnek állomáshelyén a híveket, ezért elindult délre, mert megtetszettek neki a bácskai térítési lehetőségek. 1766-ban ért Zomborba; a környéken központi szerepet játszó város lakosságának fele görögkeleti, fele katolikus volt; több nemzetiség élt együtt. Az emberek elkezdték Rókus atyához vinni a megszállottnak tartott személyeket, akiket először kikérdezett, majd hosszan, napokig, vagy akár hetekig viaskodott a bennük lakó démonnal. Egy leírt esetben a hozzá vitt asszonyba bűne kapcsán ment bele a démon: káromkodva ivott a Duna vizéből – miután elhagyta a férjét. A szerzetesnek híre ment; hamarosan megostromolták a környék görögkeleti hívei.

Missziós hév hajtotta Rókus atyát; azonnal, itt és most segíteni akart, de egyrészt túlzásokba esett, másrészt ekkor már a katolikus felvilágosodás hatni kezdett az egyházban, elérte a ferenceseket is, és szégyellni kezdték az ilyen hóbortos rendtársakat – ugyanakkor azt pozitívnak tartották, hogy Rókus atya a nép igényeire figyelő gyakorlatot folytatott. Olyan régi démonológiai kézikönyveket olvasott, melyek addigra rég a Vatikán indexére kerültek, viszont Zombor városa problémamegoldóként tekintett rá: olyan embereket vittek hozzá, akik problémagócot jelentettek a közösség számára; a leírásokból kiderül, hogy tönkrement, tragikus életekről van szó.