Milyen rugókra járunk?

NapTÁRLÓ

NapTÁRLÓ

Meghalt a judeospanyol nyelv egyik utolsó boszniai beszélője

2022. október 27. - notary

sz1.jpg

A szarajevói régi, szefárd zsinagóga

Moris Albahari 93 esztendős korában hunyt el október 22-én Szarajevóban. A gyászról a bosnyák főváros zsidó közössége tájékoztatta az EFE spanyol hírportált október 24-én.

Moris Albahari a „nyitott kapuk” híve volt: azt szerette volna, hogy a szefárd közösség ajtaja álljon nyitva minden jóakaratú szarajevói előtt, függetlenül vallásától és etnikumától. Mint mondani szokta:

Mindig tárt karokkal fogadom őket, és azt kívánom, hogy az értelmetlen gyűlölet változzon szeretetté az emberek között”.

Moris Albahari halálával csupán egy idős asszony, Erna Caveson Debevec maradt, aki anyanyelveként beszéli a judeospanyol, azaz ladino nyelvet, rajta kívül még néhányan vannak, akik kisebb mértékben, néhány szó vagy kifejezés erejéig beszélik.

A szarajevói szefárd zsidók ősei a Spanyolországból való 1492-es kiűzetés után érkeztek az Oszmán Birodalom területére.

sz4.jpg

A szarajevói zsidó temető, 2019.

Moris Albahari életét 11 éves korában, a holokauszt idején megmentette a judeospanyol ismerete: 1941-ben leugrott egy vonatról, amely munkatáborba vitte a zsidó lakosságot, és olasz katonákba futott bele, akikkel anyanyelve segítségével sikerült kommunikálni, és segítettek neki biztonságba jutni.

Két évvel később a jugoszláv ellenállási mozgalom tagjaként amerikai pilóták életét mentette meg: egyikük hispán származású volt, így szót értettek egymással, és egy biztonságos partizánbázisra tudta vezetni a katonákat, akik repülőgép-szerencsétlenséget szenvedtek a bosnyák hegyekben.

sz5.jpg

A zsidó temető a szarajevói domboldalon

Moris Albahari a főszereplő Susanna Zaraysky és Bryan Kirschen nyelvész Saved by Language (Akit a nyelv mentett meg) című 2015-ös dokumentumfilmjében. Az orosz származású Susanna Zaraysky akkor szeretett bele a ladino nyelvbe, amikor 2000-ben Szarajevóban a háború utáni gazdasági fejlődést célzó projektekben vett részt – számolt be a kezdetekről a Jweeklynek 2015-ben.

Bosznia-Hercegovinában jelenleg mintegy ezer zsidó származású ember él, többségük szefárd gyökerekkel rendelkezik.

Fotó: saját

Forrás: Esafarad.com

 

Görög köpködés, magyar köpködés – és a Fodor’s útikönyvek

gr2.jpg

A Greek Reporter portál május 5-án megosztotta Facebook-oldalán egy korábbi írásukat: 10 fura tény Görögországról, amin meg fogsz lepődni címmel.

A 2. tény arról tájékoztat, hogy

a görög nagymamák megköpködik unokáikat, mert a hiedelmeik szerint ezzel megoltalmazzák a gyerekeket a gonosz mindenféle megnyilvánulásaitól.

Mint a szöveg is elárulja, nem annyira tényleges köpésről van szó, inkább csak azt imitálják valamiféle „ftu, ftu, ftu” hanggal – na, itt már nagyon erősen emlékeztet a görög szokás valamire, ugye? Még a városi, sőt, a fővárosi gyerekek is azt tanulták, még a 80-as években biztosan, hogy ha pénzt találok a földön, meg kell köpködnöm, „pfű, pfű, pfű” és hangutánzó szókollégáik, és azt mondani: „Apád, anyád idejöjjön!”

Fellapozva a Néprajzi Lexikont, kiderül, hogy a magyar hitvilágban is általánosan elterjedt gesztusról van szó, amellyel valami rosszat: rontást, betegséget akartak elhárítani, „sokszor már csak hiedelemtartalom nélküli hatásfokozó elem”. A ráolvasásoknak állandó kísérője volt a köpés; az újszülötteket is oltalmazták vele.

„Általánosan elterjedt volt az először kapott pénz megköpése vásárban, kártyázáskor, ugyanez első halfogáskor is előfordult. A köpés e funkciókban Európa-szerte régtől fogva elterjedt; már az ókori adatok hasonló alkalmazási módokra utalnak. A legrégebbi európai keresztelési rítusban is szerepelt mint ördögűző gesztus. Eredetileg valószínűleg kétféle elgondolás volt mögötte: valamit elűzni a köpés segítségével, illetve a köpéssel együtt valamilyen tisztátalant kiűzni, ’kiköpni’ a testből” – írja a Néprajzi Lexikon.

greece1.jpg

Szintén megdobogtatja egy magyar anyanyelvű szívét, mikor ugyanebben a Greek Reporter-féle összeállításban azt olvassa:

talán nincs benne a Fodor’s útikönyvedben ez a fun fact, de Görögországban sokan azt hiszik, a növények csak akkor eresztenek gyökeret, ha lopták őket.

Az egy dolog, hogy ha hajtást kérsz a házigazda egy növényéből, maga biztat arra, hogy majd gyere vissza, és lopd el – na de a Fodor név!

A Wikipédia szerencsére gyorsan kibogozza: Eugene Fodor magyar-amerikai útikönyvíró adta a nevét a szófordulathoz. Valószínűleg Fodor Jenő néven született 1905-ben Léván (ma Levice, Szlovákia) és 1991-ben halt meg az Egyesült Államokban. Kora útikönyveit rettentő unalmasnak találta, ezért 1936-ban kiadott egy vicces európai útikönyvet On the Continent—The Entertaining Travel Annual címmel; a 26 tárgyalt országot profik írták meg, gyakorlatias információkat is tartalmaztak, és Fodor minden tényt ellenőrzött – írja az NBCNews a kötet e-könyvben való reprintje alkalmából. Fodor Jenő a Sorbonne-on, majd Grenoble-ban tanult; hat nyelven beszélt. A II. világháború alatt belépett az Egyesült Államok hadseregébe.

Csak harminc év múlva, 1974-ben derült ki, hogy kémként alkalmazták Európában;

a CIA tisztje, E. Howard Hunt fedte fel a titkot egy szenátusi meghallgatáson.

Fodor 1949-ben még Párizsban alapította az utazásokra, turizmusra szakosodott Fodor’s kiadót, mely a következő évtizedek alatt mintegy 300 könyvet adott ki, ma a brandhez tartozó weboldalnak havi 2 millió látogatója van. Óriási előrelépést jelentett a Fodor’s útikönyveknél az évenkénti frissítés, ellenőrzés, újrakiadás, így valóban aktuális információkhoz jutottak a vásárlók.

 Forrás: Greek Reporter; Néprajzi Lexikon

Fotó: Pexels.com

Egyszer volt, hol nem volt: egy grúz apátság Bulgáriában

petritsoni_abbey_in_bulgaria.jpg

A Petriconi (Petritsoni, პეტრიწონი) -apátságot ma bacskovói (Bachkovo) –monostorként ismerik, és a rilai után a második legnagyobb kolostor az országban. A ma Bacskovo néven ismert faluban fekszik, Plovdivtól 28 kilométerre, melyet korábban Petrának neveztek. (A rilai kolostor viszont nem egy Rila nevű faluban található: a Rila-hegységről vagy a Rila folyóról kapta nevét.)

A mai bacskovói Istenszülő elszenderülése-kolostor elődjét Grigol Bakurianis-dze (grúzul: გრიგოლ ბაკურიანის-ძე; görögül: Γρηγόριος Πακουριανός, Grégoriosz Pakurianosz; bolgárul: Григорий Бакуриани, az egyszerűség kedvéért sokszor: Grigor Bakurian) alapította a 11. században, aki a történelmi Grúzia Tao nevű részéről származott, és Alexiosz Komnénosz bizánci császár hadseregében töltött be magas pozíciót, a Nyugat megasz domesztikosza lett. 1083-ban viszonylagos béke honolt a birodalomban (vagy sem, nem értenek egyet ebben a történészek), s Grigol úgy döntött, vagyonából a hitéletet szeretné támogatni. Helyszínnek saját faluját, Petriconit választotta, itt kezdett kolostor építésébe testvére segítségével; a következő évben, 1084-ben pedig már tüpikont is összeállított a szerzetesek számára, mely 36 cikkelyben szabályozta a kolostori életet. A liturgikus könyv két nyelven: grúzul és görögül íródott; grúzul a grúz szerzetesek miatt, görögül pedig azért, mert az volt a korban a hivatalos nyelv. 

Egyes nézetek szerint azért volt szükség a Petriconi-kolostor megépítésére, mert a bizánci, például az Athosz-hegyi kolostorokban a görögök nem látták szívesen grúz hittestvéreiket. Grigol, aki ezzel tisztában volt, kifejezetten a grúz szerzeteseknek szánta az új apátságot; a tüpikon is leszögezte, hogy görög szerzetes a lábát sem teheti be. (Egyetlen görög jelenlétét tűrték meg, a kolostori ügyek regulátoráét.)

A 17. században azonban a Konstantinápolyi Patriarchátus görögöket helyezett Petriconiba, akik egy időre teljesen átvették az uralmat, így az alapító félelmei beteljesültek. Ekkoriban kezdték a Bacskovo nevet használni inkább.

A tüpikont időről időre gazdagította egy-egy illusztris vendég a bejegyzésével. A napjainkban a szófiai nemzeti könyvtárban őrzött tüpikon másolat, melyet egy Ahalcihéből (Akhaltsikhe) való grúz szerzetes, Joane Markozasvili készített 1702-ben. 

A támadások és tűzvészek az eredeti épületek nagy részét megsemmisítették; a 15. századi tűzesetek után csak a 12. századinak tartott Arkangyalok temploma maradt fenn, amely még tükröz valamit a grúz templomépítészet jellegzetességeiből. Az egyetlen épület, amely változatlan formában megmaradt, az a kétszintes kripta, amely kicsivel feljebb, a hegyoldalban található -- itt nyugszik Grigol, az alapító. A grúz Joane Iveropulosz freskói díszítik a falakat, akit egyes források szerint maga Grigol bízott meg a munkával, amihez ötven grúzt hívott el hazájából, hogy építsék föl és fessék ki a templomot. Az apátság vaskapuja állítólag szintén még az alapító idejéből való.

A Miklós-templomban hajdan teológiai szeminárium működött, ahol grúz nyelven oktatták a papnak készülő fiatalokat; közülük sokan Petriconiban maradtak. Tudományos élet is folyt a falak között, a híres grúz neoplatonista filozófus, Joane Petrici (Ioane Petritsi, იოანე პეტრიწი, másképp: Joane Csimcsimeli) irányításával, aki állítólag maga is ott végzett.

Joane Petrici széles látóköre, újplatonista megközelítése ellentétbe került a grúz patrisztikus ortodoxiával, ám Építő Dávid király (Davit Aghmashenebeli) mégis kinevezte a grúz Gelati-kolostorban működő akadémiára, a kor intellektuális központjába.

A petriconi szeminárium nem csak grúz diákokat fogadott, hanem a Balkánról, a Fekete-tenger vidékéről és az egész Levante régióból érkeztek a tanulni vágyók. 

A Petriconi-épületegyüttes, a grúz, bizánci és szláv építészeti és művészeti hagyománynak ez az egyvelege 1984-ben felkerült a világörökségi várólistára.

Forrás: 

https://www.georgianjournal.ge/discover-georgia/35001-georgian-abbey-in-bulgaria-called-petritsoni.html 

https://georgianorthodoxchurch.wordpress.com/category/petritsoni-monastery/ 

https://doktori.bibl.u-szeged.hu/1749/1/Kovacs_Szilvia_PhD.pdf 165.

Negyven éve hunyt el „Budapest angyala”

02sb.jpg

Családjával Budapesten. Forrás: Archivo Sanz-Briz

Ángel Sanz Briz 1944-ben több mint ötezer zsidót mentett meg a biztos haláltól.

Halála negyvenedik évfordulóján, június 11-én több helyszínen is megemlékeztek róla, többek között az izraeli szefárd központban (Centro Sefarad-Israel). A Jad Vasem intézettel közösen szervezett eseményt a járványveszélyre való tekintettel virtuálisan tartották meg. Részt vett rajta a spanyol diplomata több gyermeke, és néhányan azok közül, akik neki köszönhetően menekültek meg.

Ángel Sanz Briz (1910–1980), aki a spanyol nagykövetségen teljesített szolgálatot ügyvivőként, felsőbb utasítás nélkül (jóllehet feletteseit tájékoztatva) döntött úgy, hogy ahány embert csak lehet, megment a haláltáboroktól.

1200px-angelsanz-briz_szentistvanpark35.JPG

Hozzáállásával követte Miguel Angel de Muguiro példáját, aki az utolsó budapesti spanyol nagykövet volt egy időre. Sanz Briz 1942-ben került Budapestre, Muguiro mellé, akit később azért helyeztek el a magyar fővárosból, mert elérte, hogy 500 gyerek a gázkamra helyett Tangerbe, spanyol területre kerüljön.

Az Esefarad portál kiemeli, hogy Horthy próbált némi távolságot tartani a náciktól, és viszonylag enyhe antiszemita politikát alkalmazott. A helyzet azonban rosszra, majd még rosszabbra fordult: bevonultak a németek, és a „végső megoldásban” való elkötelezettebb részvételt követeltek, majd 1944 októberében Szálasi színrelépett.

sanz2.jpg

Védlevél Ángel Sanz Briz aláírásával. Forrás: Mandadb.hu

Sanz Briz eközben védleveleket (védőútleveleket) adott ki mintegy ötezer zsidónak. Hivatalosan csak a szefárd származásúaknak, egy 1924-es, valójában már nem hatályos jogszabályra hivatkozva, melynek értelmében a szefárdok leszármazottainak jár a spanyol állampolgárság. Védett házakban szállásolta el őket, melyeket erre a célra bérelt a nagykövetség, és amelyek a spanyol külképviselet részeivé váltak. Egyik fő segítőtársa egy olasz kereskedő, Giorgio Perlasca volt; a francóista veterán magát spanyol konzulnak kiadva folytatta zsidómentő tevékenységüket 1944 novembere után is, amikor Sanz Brizt utasították, hogy települjön át Svájcba.

Az utókor sokféleképp fejezte ki feléjük elismerését, tavaly például a madridi városvezetés május 10-ét kijelölte Ángel Sanz Briz-emléknapnak, mégis: egyikük sem tartotta magát soha hősnek azért, amit tett.

 Forrás: Esefarad.com

Rumbala, rumbala, rumbala – Mi köze egy úttörődalnak a napóleoni háborúkhoz?

carm.jpg

Az Ay, Carmela című színdarab plakátja

Spanyol nyelvterületen Ay, Carmela! / El paso del Ebro / El Ejército del Ebro / Viva la XV Brigada címen egyaránt ismert a dal, máig újabb és újabb feldolgozásokkal. Ez itt Núria Rovira Salat verziója.

Az eredeti „Ay, Carmela” refrénje a magyar úttörőmozgalomba „Ay, Cubanó”-ként jutott el – a valószínűleg sokak számára ismerős, folklór érzetű dallam állítólag 1808-ban keletkezett a francia invázió (a napóleoni háborúk) ellen folytatott spanyol függetlenségi háború (1808–1814) idején.

A 20. században ismét elővették, és a polgárháború (1936–1939) alatt a köztársaságiak egyik legnépszerűbb dalává vált. A könnyen érthető és terjeszthető propaganda céljait szolgáló dal egyik verziójában az Ebrónál vívott csata kerül elő, a másikban a jaramai ütközetet említik – vagyis a szöveget újraírták a polgárháborúra szabva.

A spanyol eredeti érdekes sora a „Luchamos contra los moros” – miért harcoltak még a 20. században is a mórok ellen? Hiszen 1492-ben végleg kiűzték őket az országból -- vethetnénk föl. A sor azonban 20. századi: Francóék rettegett marokkói egységére, a rohamcsapatként alkalmazott Regularesre vonatkozik.

A magyar úttörőmozgalomban terjedő verzió – Maróthy János szövege – már Kubáról szól. A szövegből leginkább az első versszak és a refrénként funkcionáló „rumbala, rumbala, rumbala” maradt meg a kispajtások emlékezetében – az eredetiben persze tagoltabb volt: „¡Rumba la rumba la rum bam bam!”

Talán a szöveg bonyolultsága, érthetetlensége miatt nem vált soha annyira népszerűvé, mint sok más mozgalmi dal; jó esetben az első versszakot sikerült memorizálni, a többivel, meg Batistával nem tudott mit kezdeni egy általános iskolás pajtás.

A dalban említett Fulgencio Batista y Zaldívar kubai elnök volt, aki 1952-ben államcsíny révén került újra hatalomra, de a későbbiekben sem szándékozott alkotmányosan kormányozni. Az ellene indult ellenállási mozgalom a kubai forradalom és Fidel Castro győzelmét hozta el 1958-ban.

Seregünk úgy indult harcba,
Rumbala, rumbala, rumbala,
Odagyűltünk mind a partra,
Rumbala, rumbala, rumbala
||: Éjjel átkeltünk a folyón,
Ay Cubano, ay Cubano. :||

Menekülhet már Batista,
Rumbala, rumbala, rumbala,
A sok imperialista,
Rumbala, rumbala, rumbala,
||: Hisz a lábuk erre való
Ay Cubano, ay Cubano. :||

Jön a jenki, mérgét ontja,
Rumbala, rumbala, rumbala,
No de mit használ a bomba,
Rumbala, rumbala, rumbala,
||: Ha szívünk van belevaló
Ay Cubano, ay Cubano. :||

Ami volt, az nem jön vissza,
Rumbala, rumbala, rumbala,
S ha nem ízlik tán Batista,
Rumbala, rumbala, rumbala,
||: A szép háromszínű zászló
Ay Cubano, ay Cubano. :||

Sose aggódjál Batista,
Rumbala, rumbala, rumbala,
Vöröset kapsz, mely színtiszta,
Rumbala, rumbala, rumbala,
||: Rajta kalapács és sarló
Ay Cubano, ay Cubano. :||

Maga az Ay, Carmela felkiáltás-megszólítás tovább él például José Sanchis Sinisterra színdarabja címeként, melyből Carlos Saura készített filmet (1990). A spanyol polgárháború idején játszódó történet női főhőse, a feleség kapta a dalban szereplő női nevet, mely a Carmen név alakváltozata, és amelyről nem tudni, hogy került a dal refrénjébe.

Víz alatti freskó egy ipari műemlékben – Sikerült megmenteni Diego Rivera rendhagyó művét

mur2.jpg

Fotó: Museo de Historia Natural

Sokáig nem ismerte a nagyközönség A víz, az élet forrása a földön című Diego Rivera-művet, ami érthető annak fényében, hogy víz fedte negyven évig.

Diego Rivera, aki nem csak felesége férje volt, hanem saját jogán is jelentős személyiség a művészettörténetben, 1952-ben készült el rendhagyó alkotásával, melyet pályája legizgalmasabb feladatának nevezett.

A Lerma-rendszert (Sistema Lerma) 1941-ben kezdték építeni, hogy a Mexikóváros lakóinak szükséges vízkészletet biztosítsák; tíz évig tartott, amíg a Lerma-folyó vizét végül sikerült eljuttatni a fővárosig. Cárcamo de Dolores maga a víztároló, amelyben véget ér a 62 kilométer hosszú, 2,5 méter átmérőjű vízvezeték, amelyhez többek között egy 14 kilométeres alagutat kellett vájni a Sierra de las Crucesbe. 

A nagyléptékű mérnöki teljesítményt akarták megkoronázni a kor ünnepelt művészének az alkotásaival, Riverának voltaképp egy ipari épületet kellett kidíszítenie. Amit meg is tett, vizuális himnuszt/ódát írva a falakra freskóival. A vízről szóló képek közvetlen kapcsolatba kerültek a tárgyukkal, amit a vártnál rosszabbul viseltek. A kor technikai szintjén – hiába választotta ki Rivera a legjobbnak, legtartósabbnak tűnő festéket – nem lehetett úgy megvalósítani a művet, hogy hosszú távon fenn is maradhasson; a víz és a mikroorganizmusok hatására gyorsan romlásnak indult. Rivera fölajánlotta, hogy újra elkészíti művét, ezúttal mozaikból, ezt már nem tudta azonban megvalósítani.

mur1.jpg

A mű címe: A víz, az élet forrása a földön (El agua: origen de la vida en tierra) tükrözi Rivera nézeteit az élet eredetéről, az evolúcióról, melyek a korban progresszívnak számítottak, s amelyekben főképp az orosz biológus, Alexander Oparin hatott rá. Freskójába belefestette az ember mint az egészet megkoronázó faj eredetét is, valamint egy emberpárt, a férfit afrikai, a nőt ázsiai jellegű vonásokkal.

A freskó a Cárcamo de Dolores elnevezésű építményben található, amely ma a szomszédjában felépített mexikói Természettudományi Múzeumhoz (Museo de Historia Natural) tartozik. A különös építmény megszületése Ricardo Rivas építésznek és a mérnök Eduardo Molinának, valamint Diego Riverának köszönhető – a köztéri művészetet ötvözték egy funkcionális épülettel.

A műalkotás részben egy ipari alagút falán látható – ez az alagút szállította a vizet –, illetve a hatalmas víztároló négy oldalán. Rivera a talajra olyan élőlényeket festett, melyek fontos állomást jelentettek az evolúcióban, például trilobitákat. Műve perspektívájába beleszámította azt, hogy felülről fogják látni. A felső sávban fejezte ki Rivera a társadalmi mondanivalót. Az alagút szája fölött két óriási munkáskéz nyújtja a vizet a város lakóinak. Balra Daniel Hernández mérnök ad inni egy öregasszonynak, aki az arisztokráciát jelképezi, mellette harlekinruhás kisgyerek majommal. További munkásalakok, gyerekek, földműves család; két úszó alak, egyikük a festő lánya arcvonásait hordozza. Valamint: tervezőasztal körül álló férfiak, középen Rivas építész és Molina. Alattuk a vizet ihatóvá tevő elemek (pl. klór).

tlaloc2.jpg

A művet először 1992-ben restaurálták, amikor 40 év után másfelé terelték a vizet, hogy megmentsék Rivera falfestményét; műve mintegy 20 százaléka menthetetlen volt már akkor. Teljeskörű felújítás és restaurálás 2008-ban kezdődött a Cárcamóban.

A víz elterelése azonban a hely hangulatát is megváltoztatta – hogy felidézzék az eredeti atmoszférát, Ariel Guzik mexikói művész tervezett egy speciális installációt (La cámara Lambdoma): hangszert, amelyen a természet maga játszhat.

tl2.jpg

A napjainkban látogatható Cárcamo de Dolores („del Lerma”) vízmű a hatalmas kiterjedésű mexikóvárosi erdőben, a Chapultepecben található. Az épület előtti medencében fekszik a Tláloc-szökőkút című szintén Rivera-mű, amely a prehispán népek esőistenét ábrázolja, kétfele tekintő két arccal. Az istenséget úgy tervezte Rivera, hogy az akkor még alacsonyabban közlekedő repülőgépekből is jól kivehető legyen.

Adio kerida? – Megküzdöttek a szefárdok judeospanyol nyelvük latin betűs írásával

497px-sepharadic_migrations.jpg

Sokan ismerik az Adio kerida című slágert, ezren előadták már – népszerű többek között a szefárd származású Yasmin Levy verziója. Magáról az izgalmas történetű dalról hamarosan írunk, most a cím helyesírásának mikéntjére igyekszünk magyarázatot adni.

Napjaink egyik legfontosabb szefárd kiadványát, az Aki Yerushalayim című, ma már csak online elérhető lapot 1979-ben alapította a Kol Israel (Radio Israel) judeospanyol (ladino) nyelvű adása, hogy szélesebb körben megismertessék a szefárd kultúrát és történelmet. A papíralapú újságot, a legrégebbi kizárólag ladino nyelvű kiadványt anyagi okok miatt szüntették meg 2017-ben, 37 év után. Még két nyomtatott ladino nyelvű folyóirat maradt, mindkettő Törökországban jelenik meg: a Şalom nevű hetilapnak van ladino rovata, illetve a Şalom 24 oldalas havonta megjelenő magazinja, az El Amanecer teljes egészében ladino nyelvű.

Az Aki Yerushalayim ( = Aquí Jerusalén, Itt Jeruzsálem) talán legnagyobb fegyverténye és vívmánya az volt, hogy kialakított egy standard latin betűs átírást a judeospanyol nyelv lejegyzésére. Korábban héber betűket használtak a nagyjából spanyol nyelvük leírására, annak is a rási írásmódját, kézírásban a Solitreót. Az Aki Yerushalayim szinte általánosan elterjedt írásmódját tudományos körökben gyakran kritizálták és kritizálják, azonban működik, általa sokakhoz eljut a ladino nyelv, és az online felületeken egymásra találó, ladino nyelvű közösségek számára is alkalmas eszköznek bizonyult.

Alapvetően olyan, mintha furcsa helyesírással írt spanyol szöveget olvasnánk, amihez azért nem ártana szótár spanyolul jól értőnek is, mert a szókincs terén vannak eltérések.

Néhány sajátossága:

Nem használ q, w, c betűt (kivéve tulajdonnevekben).

X-et is ritkán, pl. exodus, exilo – de pl. a mai spanyol expulsión-ját ekspulsion-ként írja.

sz hang jelölése: s (nem c vagy z),

k hang jelölése: k (nem c és nem q, mint a modern spanyolban: cuando, querido),

y kizárólag mássalhangzóként: yorar ( = llorar), maniya ( = manilla),

'és' jelentésű kötőszó csakis i.

A néma h-k elmaradnak.

A spanyolban b-nek írt speciális hangot mindig v jelöli, pl. sovre ( = sobre).

Az ny hang ny írásban (nem n tildével) – meglepő könnyítés magyar ajkú olvasóknak.

zelda_moshe.jpg

Az online felületükön 2004-ben tette közzé az Aki Yerushalayim főszerkesztője, Moshe Shaul programadó írását, melyet már eleve a javasolt írásmóddal közöltek. Nagyjából középfokú spanyol nyelvtudással jól olvasható szövegről van szó; a rendhagyó íráskép magyar szem számára még kellemes is, hisz például k-val írja a k hangot, ny-nyel (n + ipszilonnal) az ny hangot.

Moshe Shaul a zűrzavar állapotaként írja le a rási írás elhagyását követő időszakot. A rási héber írástípust a judeospanyol lejegyzésére még Spanyolországban kezdték használni, s nagyjából 1928-ig funkcionált, amikor Törökországban új törvény született, mely mindenkit a latin betűs ábécé használatára kötelezett (kivéve vallási iratok/könyvek esetében).

A Balkánon ez a folyamat korábban kezdődött – nem törvény hatására, hanem önként. A balkáni nemzetállamok születése után az ott élő (szefárd) zsidó közösségek igyekeztek integrálódni. Ennek következtében különböző írásmódokat kezdtek használni a ladino lejegyzésére, mindenhol annak a nyelvnek a szabályai szerint, amelyet legjobban ismertek – ez sokak esetében a török volt, másoknak a francia, olasz, angol, bolgár, és a többi. És mivel sokan több nyelvet is jól ismertek, keverték is ezeket: egy szövegen belül egyes szavakat a török, másokat a francia, stb. írás szabályai szerint írtak.

Hogy ezt a kavarodást megszüntessék, az is fölmerült az Aki Yerushalayim szerkesztőségében, hogy egységesen a török írást választják, hisz azt ismerik legtöbben a szefárdok közül, többségük az Oszmán Birodalom területén élt – és a lap olvasóinak többségét is ők jelentették kezdetben. Ezt az ötletet végül elvetették, a többi olvasóra gondolva; ráadásul a török ábécé olyan speciális betűket is tartalmaz, amelyek akkoriban nehezen voltak elérhetőek a billentyűzeten.

Két alapelvet szögeztek le:

  1. Hűen követik a judeospanyol fonetikát, különös tekintettel a <j> = /zs/, <dj> = /dzs/, <sh> = /s/ hangokra, melyek a mai spanyol nyelvben nem léteznek.
  2. Az új írásnak egyszerűnek, könnyen elsajátíthatónak kell lennie, a felnőtt olvasókra is gondolva, akik nem érnek rá különféle kurzusokon szabályokat magolni.

Az Aki Yerushalayim által javasolt írás fonetikus ábécén alapul, minden hangot egy, maximum két betű jelöl.

Ezért használják a k betűt arra a hangra, amelyet a spanyol helyesírás három különböző módon ír: cuando, querido, kiosko.

ladi.jpg

Ennek a rendszernek az előnyeit és hátrányait sokszor tárgyalták már az elmúlt 20 évben. Elégedetten és ellenkezés nélkül fogadták a balkáni országokból származó szefárd olvasók és nagyszámú spanyol nyelvterületen élő olvasó is. Egyre több újságíró, író és kutató folyamodik ehhez az írásmódhoz.

Ugyanakkor sok kritika éri azért, mert nem igazodik a spanyol helyesírás szabályaihoz; holott az lenne a kritikusok szerint logikus és természetes, mert akkor a spanyol kultúrkörben élő olvasók könnyebben boldogulnának vele. Azonban egyik kritikus sem mutatott fel valódi alternatívát, vagyis praktikus és fonetikai szempontból hű írást. A második szempontnak megfelelne az a sokak által támogatott ábécé, amelyet Iacob M. Hassan dolgozott ki – ezt elfogadni azért nem tudja az Aki Yerushalayim, mert nem használható mindazok számára, akik nem beszélik jól a modern spanyol nyelvet, valamint a diakritikus jelek is megnehezítik használatát.

Az Aki Yerushalayim munkatársai úgy érzik, ez a bonyolultabb rendszer számukra az elnémulást jelentené – most, amikor épp növekvőben van a ladinón írók száma, és az Aki Yerushalayim írásmódja jelenleg az egyetlen, ami ezt lehetővé teszi. Mindamellett nem céljuk a kizárólagosság, és elfogadják, ha valaki előáll egy hasonlóan gyakorlatias, könnyen használható, fonetikailag hű rendszerrel, amely közelebb áll a modern spanyolhoz.

Az egyik spanyol kommentelő arra mutatott rá a kritikák kapcsán: tulajdonképpen miért is kellene a szefárdoknak a spanyol helyesíráshoz alkalmazkodniuk?

„A ladino évszázadokon át a félszigeti spanyoltól függetlenül fejlődött, miért kellene spanyolosítani az írásmódjukat? Nem gyarmatosított már eleget Spanyolország az elmúlt 500 évben? Most még a helyesírásukat is rá kellene erőltetni a szefárdokra és a ladinóra? Lehet, hogy ideje lenne elkezdeni tiszteletet tanúsítani a szefárdok döntései iránt.”

Példa az Aki Yerushalayim írásmódjára:

La revista Aki Yerushalayim fue empesada a publikar en 1979, por la Emision Djudeo-espanyola de Kol Israel (Radio Israel), kon el buto de azer mijor konoser la kultura i el folklor de los sefaradis ansi ke sus istoria i sus estado aktual i tambien para estimular i ayudar a renovar, en la mizura del posible, la kreasion literaria i folklorika en ladino.

 Az Aki Yerushalayim számai itt megtalálhatók.

grafia.gif

Fából faragott mézeskalács – Megnyitották a Kozma Klasszikot a Műcsarnokban

mti.jpg

Fotó: Kovács Tamás/MTI

Halál évét nem szoktuk ünnepelni – kezdte Szegő György művészeti igazgató –, most mégis úgy alakult, Kozma Lajos halálának 70. évfordulóján emlékezünk meg róla egy Kozma-év keretében. Az összecsomagolt Iparművészeti Múzeumból még időben sikerült kimenekíteni a kiállítás anyagát, ehhez jött anyag az Építészeti Múzeumból, a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumából, a Kner nyomdától és számos magánszemélytől is; az ötletgazda a Kozma Lajosról elnevezett szakgimnázium. A helyszínt pedig a Műcsarnok biztosította, egyik kamaratermében rendezték be a tárlatot, melyet szeptember 4-én nyitottak meg nagy érdeklődéstől kísérve.

Tovább

Nicaraguában a püspökök kiállnak a tüntető diákok mellett

nica.jpg

Távolból imádkozók a Divina Misericordia-templom ostroma alatt

 

Latin-Amerika egy másik világ... egy rokonszenves másik világ – és ehhez sokat hozzátesz az, hogy papjaik egy része egyes drogbárókhoz hasonlóan szociálisan érzékeny; nem derrogál nekik a közéletben való részvétel, nem lapítanak, hanem kiállnak. Ma Nicaraguában a kormány ellen, Mexikóban a drogkereskedelem ellen, és a menekültek, a határ túloldalára érve illegális bevándorlónak nyilvánítottak védelmében. Tegnap El Salvadorban, többek között Óscar Romero érsek, akit ma már szentként tisztelünk (köszönhetően annak, hogy az egyházfő is Latin-Amerikából származik). Nem véletlenül Latin-Amerika termelte ki magából a felszabadítás teológiáját.

Nicaraguában tegnap az ostromlott managuai egyetemépület szomszédságában álló plébánia adott menedéket a május óta tüntető diákoknak, akik elbarikádozták magukat az UNAN egyetem épületében, majd amikor oda betörtek a kormányerők, mintegy 150 diák, velük együtt a sebesülteket ápoló orvosok, illetve az újságírók átmenekültek a Divina Misericordia (Isteni Irgalmasság) plébániára.

Két egyetemista életét vesztette, amikor megtámadták a templomot – egyikük a plébánia épületében –, a többi fiatalt – a püspökség közbenjárásának köszönhetően – a papság védelmet jelentő kíséretében, Leopoldo José Brenes bíboros és Stanislaw Waldemar Sommertag apostoli nuncius jelenlétében átadták a szüleiknek. A mellettük kiálló tömeg eközben vallásos dalokat énekelt, majd a nemzeti himnuszt – tájékoztat a BBC Mundo.

Silvio Baez, a managuai érsekség segédpüspöke – aki egyébként a mostani megmozdulások jelképének számító Masayából származik – az egyik legfőbb mediátor a felek között, ismét kérte az ország vezetését, fejezzék be az egyetem elleni ostromot, és próbáljanak erőszakmentes megoldást találni, amellett kendőzetlenül kifejezte: a kormány átcsúszott az embertelenség és az etikátlanság oldalára.

Fotó: Silvio José Baez/Facebook

Rab és hitehagyott magyarok Konstantinápolyban – Meglepő sorsokat produkált a 16. század

771px-melchior_lorck_the_prospect_of_constantinople_section-541x420.jpg

Szakály Ferenc: Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban (1983) című írása a bevezető tanulmány a Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái című fakszimile kötethez. Magáról a feltehetőleg képíró Csöbör Balázsról nem sokat tudunk, viszont számos különleges élettörténetet sorol fel a történész szerző, sokszor csak a néhány ismert tényből, pár ecsetvonással felvázolva egy tragikus sorsot.

1.

Csöbör Balázs képírómester (nakkas) lehetett; nem tudni, mikor esett fogságba, de Szakály azt valószínűsíti, hogy korábban, mint Szigetvár 1566-os ostroma. A kis kódexre Varjas Béla bukkant rá Wolfenbüttel hercegi könyvtárának kézirattárában. A címlapon két mondatot találunk, egyet magyarul: „Ez könyv irattatott Konstantinápolyban, a kapitány Ali basa portáján Szigetvári Csöbör Balázs keze által, ezerötszázhetven”; egy latinul: „Iste liber pertinet ad me Laurentium Gozthony” (Ez a könyv az enyém, Gosztonyi Lőrincé).

Bár Csöbör Balázs a címlap tanúsága szerint nem feledte származását és anyanyelvét, a munkájában keleti mintákat követett. A kis könyv török miniatúrákat tartalmaz, szöveg nélkül; mivel a 14 kép nem egységes ábrázolásmódot mutat, feltehető, hogy Csöbör csak összeállította – ennek azonban ellentmond az “irattatott” szó, ami egyértelműen a képírásra utal ebben a helyzetben.

Ali pasa a földközi-tengeri flotta főparancsnoka volt, Müezzin-záde Ali kapudán pasa; Szakály Ferenc szerint pedig Csöbör Balázs inkább renegát lehetett, mint rab, aki Gosztonyi Lőrinc számára állította össze a kis könyvet, vagy viszonzásképp valamiért, vagy a jóindulatát megnyerendő.

csb.jpg

2.

Az elsőként említett érdekes élettörténet csak magyar vonatkozású:  a Tarih-i Ungurusz/Üngürüsz című „krónikaszerkesztmény” szerzőjéé. A mű 1550–60 körül született: arab betűkkel, török nyelven írt magyar krónika; melynek szerzője német, s Passauban született Sebold von Pribrach néven (Szakály 1995, p. 317). Gyerekként II. Lajos udvarában apródoskodott, majd Mohácsnál fogságba esett. A szerájban iskoláztatták, diplomata és tolmács lett a szultánok mellett Mahmud terdzsümán néven; évtizedekig a török diplomácia kulcsfigurája volt (Szakály 199, p.  257).

3.

Somlyai Balázs Nagybányán született, 17 évesen hurcolták el a törökök 1526-ban; a szeráj iskolájában törökké nevelték, ő vált ismertté Murád portai tolmácsként. Mivel nem gyermekként élte át, számára a hitváltoztatás lelkiismereti válságot okozott; ennek ellenére hű maradt új hitéhez, bár 1551-ben Erdélyben a császári hadak fogságába esett, és visszatérhetett volna a kereszténységre. A rabsága alatt dogmatikai vitákat folytatott az őt visszatéríteni igyekvő teológusokkal. Kiszabadulása után könyvet írt a mohamedán vallás védelmére, amit latinra is lefordított. Öregkori Himnusza is meggyőződéses mohamedánnak mutatja őt; különös olvasni a magyarul és latinul is megírt művet, melyben például a török fegyverek győzelméért fohászkodik ékes magyar nyelven.

Számos egyéb fordítását ismerjük, például törökre fordította Cicero De senectute című művét (1559) Velence portai ügyvivőjének megbízásából; majd időskorában, amikor iszákossága miatt menesztették a portai szolgálatból, latinra fordította Nesri török történetíró krónikáját Philipp von Hanniwald császári követségi tanácsos számára.

4.

Hans Dernschwam mesél egy Janó nevű szlovák fiúról, aki a szállásukkal szemközti borbélynál szolgált. A fiú a Szepes vármegyei Leszkről származott, bátyja küldte Budára, hogy amíg előteremti a váltságdíjat feleségéért, addig a fiú helyettesítse sógornőjét a fogságban. A fiatalasszonyt török portyázók rabolták el – és végül sem őt, sem az öccsöt nem engedték szabadon.

A raboskodó főurak egyébként idővel kikerültek a tömlöcből, s városi házakban őrizték őket; fogadhattak látogatókat, kisebb udvart vihettek, néha ajándékokat is küldhettek haza családtagjaiknak. Így volt ez az egyik leghíresebb rabbal, Török Bálint főúrral és huszárkapitánnyal is, aki 1541-ben esett fogságba, s került Konstantinápolyba, végül 1550-ben ott is halt meg. Hiába küzdött felesége a szabadulásáért, sem a török, sem a magyar uraknak nem állt érdekében.

Nappalra egyébként a közrendűek is elhagyhatták a tömlöcöt, hogy dolgozhassanak, hisz önellátónak kellett lenniük a Porta rabjainak; így például ifjabb Schreiber Farkas (Pécsről) 1564-ben már rutinos guide-ként mutatta meg Isztambul nevezetességeit Jakob von Betzek követségi titkárnak – noha pár hónappal azelőtt még az élete is komoly veszélyben forgott. (Róla és azonos nevű édesapjáról szintén Szakály Ferenc ír a Mezőváros és reformáció című elképesztően izgalmas kötetében.)

5.

Isztambulban ért véget Bornemissza Gergely deák élete is, aki az 1552-es ostrom után átvette Eger parancsnokságát Dobó Istvántól. Bornemissza 1554. október 17-én esett fogságba; Veli hatvani bég csalta lesre a negyvenfős portyázó csapatot Pásztó környékén. Egy éve raboskodott, amikor Kara Ahmed nagyvezér mindenki számára váratlanul felakasztatta. Ahmed valószínűleg így akart bosszút állni – írja Szakály Ferenc –, amiért 1552-ben megszégyenülten kellett távoznia az általa „rozzant juhakolként” emlegetett Eger alól. A vég azonban Ahmedet is hamar utolérte: pár napon belül selyemzsinór érkezett részére.

6.

A török törvények értelmében bizonyos idő elteltével szabadon kellett bocsátani a rabszolgákat – azonban mesteri ürügyekkel álltak elő gazdáik, hogy visszatarthassák őket, különösen a nőket. Akik, ha nagy ritkán hazatérhettek, lásd például a budai Bornemissza Tamásnét, abban sem volt köszönet. Gazdag budai polgár férjének esze ágában sem volt visszafogadni, jól tudván, mik történhettek vele török fogsága alatt. Annak ellenére nem fogadta vissza, hogy az asszony voltaképpen éppen a férje tettéért lett odadobva a törököknek: a híresen szép asszonyt a budai tanács lányával együtt a szultánnak ajándékozta engesztelésül – lévén a férje kísérelte meg az 1541-es ostrom idején a várba csempészni a német csapatokat.

braun_hogenberg_buda_in_the_16_century.jpg

7.

Erdélyi Péter és Domonyi Jakab egri vitézek 1560 kürül estek fogságba, 15 évet húztak le gályán, túlélték Málta 1565-ös, Ciprus 1570–71-es, Tunisz 1574-es ostromát, a lepantói csatát, az afrikai Goletta (Goulette) 1574-es elfoglalását. Amikor éppen nem volt hadjárat, hajójuk támaszpontján, Rodoszon („Róduson”) végeztek robotmunkát. Végül amikor egy alkalommal rabtársaikkal favágásra rendelték őket, akkor szöktek meg – számolnak be saját kezűleg fogságuk történetéről a pozsonyi kamarához intézett levelükben.

„Végül szálfa vágásra küldetve más ra­bokkal hajót ácsolván nagy ve­szedelemmel megszöktünk, és a szolgaságból kimenekültünk. Kér­jük tehát uraságtokat a minden­ható Istenre, bogy kegyeskedjenek rajtunk szegényeken, kiket annyi évi fogság elnyomott, alamizsná­val segíteni, hogy ruhátlan testünket befödve, tovább harczolhassunk a haza javára.”

Nem csoda hát, hogy a gálya helyett sok rab, főleg a végvári katonák közül inkább az áttérést választotta (legalábbis színleg), és így törökké lettek. Ők a renegátok, hitehagyottak. Még a legfőbb katonai méltóságok között is akadt magyar származású renegát a 16. században.

8.

1564-ben az oszmán birodalom kül- és belügyeit irányító tanács három horvát és két albán renegátból, s csupán egy született törökből állt – ugyanakkor a tengernagy a magyar (más források szerint horvát) származású Piali (Piyale) pasa volt, aki a szultán egyik lányát vette feleségül. Gyerekként, a mai Horvátországhoz tartozó Viganj településről rabolták el a törökök a mohácsi csata után. Ő volt az első kapudán pasa, aki helyet kapott a dívánban. Nem kedvezett a Verancsics-féle követségnek 1567-ben, bár próbálták megnyerni jóindulatát kétezer tallérral és ajándékokkal (Szakály, p. 45). De anyját felkutattatta, és magához vitette; s bár anyja ragaszkodott ősei vallásához, fia maga mellett tartotta.

9.

Hádim (Herélt) Dzsáfert Gyula környékéről hurcolták el testvérével együtt 1550 tájt (Szakály p. 46). A szerájban nevelkedett, majd a magyarországi Hódoltságban kapott szandzsákbégséget: Székesfehérváron és Gyulán. Később damaszkuszi, majd tabrizi pasa lett; híres volt vitézségéről és hírhedt kegyetlenségéről. 1596-ban, a mezőkeresztesi csatában az ő – és a szintén magyar származású Dzsenah pasa – közbelépése mentette meg a török sereget a vereségtől.

10.

Hidajet aga eredeti neve Scherer Márk volt, nagyszebeni szászként született. Eleinte a budai pasákat szolgálta; magyar, német, latin és török nyelven is könnyedén írt. 1564-ben lett szultáni tolmács.

11.

Ibrahim bég viszont Markházi Pálként született; korábban Léván és Gyulán vitézkedett. 1583-tól működött dragománként (tolmácsként) a Portán.

12.

Péró, Rusztem nagyvezér hodzsája (pap, hitoktató) Györgyként született Mosonban vagy Magyaróváron. 1537-ben gyerekként esett fogságba. Hans Dernschwam szerint minden hájjal megkent, gonosz ember.

Szakály Ferenc forrásai például az utazók és különféle rangú követek útleírásai, visszaemlékezései; számos információ származik Hans Dernschwamtól és a „római császári felség” nagykövetét, Ungnád Dávidot kísérő Stephan Gerlachtól. David Ungnad von Sonneck (Sonnegg) portai követ mindenáron saját lelkészt akart vinni a követségbe magával: Stephan Gerlach tartott vele, aki később Tübingenben a teológia professzora lett, vitairataiban egyaránt fellépett a kálvinisták és a jezsuiták ellen.

Gerlach halála után mintegy hatvan évvel jelent meg konstantinápolyi útinaplója, melyben Ungnád Dávid útját örökíti meg: Bécsből indultak, Pozsonyon, Komáromon, Esztergomon keresztül jutottak Visegrádra, Budára, Ráckevére, majd folytatták útjukat Mohács, Nándorfehérvár érintésével. Útitársaik közül többen megörökítették a kalandos utat, közülük Gerlaché a legrészletesebb.

S ha valaki feltenné a jogos kérdést, miért használják a magyaros Ungnád Dávid névalakot, holott már túllépett a tudomány az egykor divatos vernegyulázáson és társain – azért, mert David Ungnad „magyar honfiúsítást nyert”, s családjából többen magyar főurakkal kerültek házasság révén rokonságba, szereztek így magyar birtokokat (és szerepelnek a „Nagyivánban” --> Nagy Iván: Magyarország családai).

 Fotó: Wikimedia; MEK

 

süti beállítások módosítása