Fotó: Museo de Historia Natural

Sokáig nem ismerte a nagyközönség A víz, az élet forrása a földön című Diego Rivera-művet, ami érthető annak fényében, hogy víz fedte negyven évig.

Diego Rivera, aki nem csak felesége férje volt, hanem saját jogán is jelentős személyiség a művészettörténetben, 1952-ben készült el rendhagyó alkotásával, melyet pályája legizgalmasabb feladatának nevezett.

A Lerma-rendszert (Sistema Lerma) 1941-ben kezdték építeni, hogy a Mexikóváros lakóinak szükséges vízkészletet biztosítsák; tíz évig tartott, amíg a Lerma-folyó vizét végül sikerült eljuttatni a fővárosig. Cárcamo de Dolores maga a víztároló, amelyben véget ér a 62 kilométer hosszú, 2,5 méter átmérőjű vízvezeték, amelyhez többek között egy 14 kilométeres alagutat kellett vájni a Sierra de las Crucesbe. 

A nagyléptékű mérnöki teljesítményt akarták megkoronázni a kor ünnepelt művészének az alkotásaival, Riverának voltaképp egy ipari épületet kellett kidíszítenie. Amit meg is tett, vizuális himnuszt/ódát írva a falakra freskóival. A vízről szóló képek közvetlen kapcsolatba kerültek a tárgyukkal, amit a vártnál rosszabbul viseltek. A kor technikai szintjén – hiába választotta ki Rivera a legjobbnak, legtartósabbnak tűnő festéket – nem lehetett úgy megvalósítani a művet, hogy hosszú távon fenn is maradhasson; a víz és a mikroorganizmusok hatására gyorsan romlásnak indult. Rivera fölajánlotta, hogy újra elkészíti művét, ezúttal mozaikból, ezt már nem tudta azonban megvalósítani.

A mű címe: A víz, az élet forrása a földön (El agua: origen de la vida en tierra) tükrözi Rivera nézeteit az élet eredetéről, az evolúcióról, melyek a korban progresszívnak számítottak, s amelyekben főképp az orosz biológus, Alexander Oparin hatott rá. Freskójába belefestette az ember mint az egészet megkoronázó faj eredetét is, valamint egy emberpárt, a férfit afrikai, a nőt ázsiai jellegű vonásokkal.

A freskó a Cárcamo de Dolores elnevezésű építményben található, amely ma a szomszédjában felépített mexikói Természettudományi Múzeumhoz (Museo de Historia Natural) tartozik. A különös építmény megszületése Ricardo Rivas építésznek és a mérnök Eduardo Molinának, valamint Diego Riverának köszönhető – a köztéri művészetet ötvözték egy funkcionális épülettel.

A műalkotás részben egy ipari alagút falán látható – ez az alagút szállította a vizet –, illetve a hatalmas víztároló négy oldalán. Rivera a talajra olyan élőlényeket festett, melyek fontos állomást jelentettek az evolúcióban, például trilobitákat. Műve perspektívájába beleszámította azt, hogy felülről fogják látni. A felső sávban fejezte ki Rivera a társadalmi mondanivalót. Az alagút szája fölött két óriási munkáskéz nyújtja a vizet a város lakóinak. Balra Daniel Hernández mérnök ad inni egy öregasszonynak, aki az arisztokráciát jelképezi, mellette harlekinruhás kisgyerek majommal. További munkásalakok, gyerekek, földműves család; két úszó alak, egyikük a festő lánya arcvonásait hordozza. Valamint: tervezőasztal körül álló férfiak, középen Rivas építész és Molina. Alattuk a vizet ihatóvá tevő elemek (pl. klór).

A művet először 1992-ben restaurálták, amikor 40 év után másfelé terelték a vizet, hogy megmentsék Rivera falfestményét; műve mintegy 20 százaléka menthetetlen volt már akkor. Teljeskörű felújítás és restaurálás 2008-ban kezdődött a Cárcamóban.

A víz elterelése azonban a hely hangulatát is megváltoztatta – hogy felidézzék az eredeti atmoszférát, Ariel Guzik mexikói művész tervezett egy speciális installációt (La cámara Lambdoma): hangszert, amelyen a természet maga játszhat.

A napjainkban látogatható Cárcamo de Dolores („del Lerma”) vízmű a hatalmas kiterjedésű mexikóvárosi erdőben, a Chapultepecben található. Az épület előtti medencében fekszik a Tláloc-szökőkút című szintén Rivera-mű, amely a prehispán népek esőistenét ábrázolja, kétfele tekintő két arccal. Az istenséget úgy tervezte Rivera, hogy az akkor még alacsonyabban közlekedő repülőgépekből is jól kivehető legyen.