A Cambridge-i Fitzwilliam múzeumban található képet szemlélők számára picit mindig fura volt, miért csoportosulnak az emberek a tengerparton, és nézik merengve a homokot – de végül is ilyesmi előfordul: az ember gyakran csak bambán áll és nézelődik, ha vízpart közelébe kerül.

Hendrick van  Anthonissen képe, mely a scheveningeni homokos partot ábrázolja, 140 éve van a múzeum tulajdonában, de az igazságra csak most derült fény, amikor a tájkép Shan Kuang restaurátor kezei közé került – írja a The Guardian.

Amikor egy rendkívül finom szikével óvatosan megkapargatta a képet, először egy férfialak bukkant elő, aki érthetetlen módon a levegőben állt. Idővel kiderült, hogy igenis van valami a férfi talpa alatt: mégpedig egy hatalmas, partra vetett bálna.

Az 1641-ben készült tájkép finom munka, de idáig nem tartozott a múzeum holland gyűjteményének legizgalmasabb darabjai közé. Edward Kerrich lelkész, festőművész és műgyűjtő hagyatéka részeként került a Fitzwilliambe  1873-ban – már bálnátlan állapotában; s a múzeumot jobban izgatták a hagyatékban lévő Rubensek és Dürerek.

Semmi adat nem került elő ezidáig a cet létezéséről, illetve az átfestés indokairól. A későbbi festékréteg korát nehéz pontosan meghatározni, a restaurátor szerint valószínűleg a 18. században került rá. A legvalószínűbbnek azok a feltételezések tűnnek, melyek szerint az akkori tulajdonos úgy érezte, visszatetszést kelt a kép témája, vagy esetleg egy műkereskedő remélte, hogy a nagydarab állati tetem nélkül kelendőbb lesz majd a festmény.

„Napjainkban a műtárgyakat egységes entitásként kezeljük, de régebbi korokban a festményeket gyakran pusztán a dekoráció elemeinek tekintették, átszabták őket, hogy beférjenek bizonyos terekbe, vagy átalakították őket, hogy megfeleljenek a változó korok változó ízlésének” – mondta Shan Kuang.

A restaurálásra részben azért volt szükség, mert a tengerparti jelenet lakkrétege megsárgult. Mikor ezt a felületet kezdte lekaparni Kuang, akkor került elő a férfialak, valamint egy vitorla, és az is nyilvánvalóan látszott, hogy a tenger egy része későbbi festés. Hosszú vita során mérlegelték a szakértők, érdemes-e kockáztatni a kép épségét, de végül a feltárás mellett döntöttek: Kuang különböző eszközökkel, illetve oldószerekkel távolította el a későbbi réteget apránként haladva, mikroszkóp alatt figyelve a felületet.

Arra számítottak, a levegőben lebegő figura esetleg egy hajó árbocozatán áll – óriási meglepetést okozott, amikor előkerült a cet. A kis embert valószínűleg az állat méreteinek érzékeltetésére applikálták a tetemre.

Amit még különösnek találtak a szakértők, az a tény, hogy Anthonissen teljesen hétköznapian és realisztikusan ábrázolja a jelenetet – egy olyan korban, amikor a bálnák általában rémisztő szörnyetegként és baljós előjelként jelentek meg a metszeteken. Kiderült, hogy a kora 17. században viszonylag sok partra sodródott bálnáról lehetett hallani a Németalföldön, minek hatására megnőtt az érdeklődés ezek iránt a teremtmények iránt.

Az óriási lények tragikus partra sodródásai mindig szenzációt keltettek: 2006 januárjában a Temzén pusztult el egy cet, a mentési kísérletet hatalmas tömeg követte figyelemmel. Az állat csontváza ma a Természettudományi Múzeumban látható.

A családterápia mestere, Virginia Satir viszonylag korai művében, a Conjoint Family Therapy-ben olvashatjuk a következő megszívlelendő tanításokat.

Az alacsony önértékelésű ember sok-sok szorongást és bizonytalanságot él meg önmagával kapcsolatban.

Ez fakadhat abból, hogy gyerekként és fiatalkorában nem látta, illetve nem élte át soha, hogy jó férfinak/nőnek lenni a másik nemmel való viszonylatokban.
Fakadhat abból, hogy soha nem vált le igazán a szüleiről, illetve soha nem került velük egyenrangú viszonyba.

Az alacsony önértékeléssel bíró emberre jellemző, hogy sokat vár el másoktól, ugyanakkor rettentően fél, hogy csalódni fog – szinte azt várja, hogy csalódhasson, ebből következően roppant bizalmatlan a párjával. Szinte direkt kiváltja a másikból azt a viselkedést, amitől fél – mintha túl akarna esni a bizonytalanságon, mintha be akarná teljesíteni a saját próféciáját.

Párválasztásuk gyakran azért siklik félre, mert a védekezési mechanizmusok irányítják a viselkedésüket, nem a valódi érzések – és rengeteg pár esetében mind a két fél alacsony önértékeléssel rendelkezik. A kapcsolat elején gyakran mindketten erősnek és magabiztosnak mutatják magukat, holott belül bizonytalanok, tanácstalanok és ijedtek.

Kimondatlanul mintegy túlélési paktumot kötnek egymással: "ha kifogyok az erőből, majd tőled szerzek, neked úgyis sok van..." Később azután, esetleg már a házasságkötés után, kiderül, hogy a másik valójában nem erős – ez aztán nagy csalódásokat okoz, dühöt vált ki. Ott követték el a hibát, hogy a félelmeiket nem mondták el egymásnak már a kapcsolat elején, mert féltek, hogy a másik nem szeretné őket, ha kiderülne, hogy mennyire értéktelenek (a maguk szemében).

Mintha a férfi azt mondaná magának: "Nem szabad elárulnom, hogy igazából semmit nem érek. Azt sem szabad elárulnom, hogy titokban arra számítok, minden nő igazságtalan, irracionális, gúnyolódó, makacs, zsarnoki, parancsolgató. Nem szabad elárulnom, hogy azt gondolom: az egyetlen módja hogy túlélj egy nő mellett, ha visszavonulsz a színről, és hagyod őt irányítani."

A nő pedig mintha azt mondaná magának: "Nem szabad elárulnom, hogy igazából semmit nem érek. Azt sem szabad elárulnom, hogy titokban arra számítok, minden férfi zsugori, felelőtlen, döntésképtelen, gyenge, és a nőkkel cipeltet minden terhet. Nem szabad elárulnom, hogy azt gondolom: az egyetlen módja, hogy túlélj egy férfi mellett, ha készen állsz rá, hogy magadra vegyél minden terhet abban a pillanatban, mihelyt elkezd panaszkodni.

A kevés önbecsüléssel bírók azért házasodnak, hogy KAPJANAK:

- a partner megbecsülését,
- a társadalom megbecsülését (hisz némiképp ma is elvárás, hogy házasodj meg),
- a partner tulajdonságait, amik belőle hiányoznak,           
- saját maguk kiterjesztését akarják megkapni a másikban,
- egy mindenható, mindentudó, önzetlen, jó szülőt akarnak maguk számára a másikban,
- és el akarják kerülni a mindenható, mindentudó rossz szülőt...

Mikor pedig kiderül, hogy a kapcsolatban ADNI is kellene:

- úgy érzik, ők nem tudnak mit adni,
- zokon veszik, hogy elvárják tőlük, hogy adjanak, pedig a másik az ő kiterjesztésük,
- ha mégis adnak, akkor mogorván / aggódva / önfeláldozóan-mártírkodva.

Az énkép kialakítása nem könnyű feladat egyik gyermek számára sem. Integrálnia kell mindkét szülő üzeneteit olyan bonyolult témákkal kapcsolatban, mint például a függés, tekintély, szexualitás, kódolás és címkézés.

Ha ráadásul a szülők maguk is bizonytalanok, vagy nem értenek egyet egymással, a gyermekhez zavaros üzenetek jutnak el. Integrálni próbálja az integrálhatatlan üzeneteket, az összeegyeztethetetlen és elégtelen elemeket. Mivel ez reménytelen, hiányos kép alakul ki benne önmagáról, és csekély lesz az önbecsülése.

Gyakran pedig közvetlenül pusztítják a szülők a gyermek önértékelését lekicsinylő üzeneteikkel. Ő tőlük várja, hogy érvényesítsék, jóváhagyják a lépéseit a növekedés útján – ha ez elmarad, vagy ha megerősítik, de ellentmondásos módon, ellenszenvet, helytelenítést, zavart, közönyt, esetleg fájdalmat is éreztetve, akkor a gyermek önértékelése érthetően kárt szenved.

Ha a párkapcsolatban egyezségre kell jutni valamiről, kompromisszumot kell kötni, a folyamat eredményessége nagyban függ a partnerek énképétől. Ha önértékelésük alacsony, akkor bármi önfeláldozást elviselhetetlennek fognak érezni, és a döntéshez valószínűleg meg kell hogy vívjanak egymással, hogy eldőljön, kinek van igaza, ki győz, ki szereti jobban a másikat, ki bolondul meg. Ezt nevezi Satir háború-szindrómának. És ha egy pár a háború-szindróma alapján működik, nagyon nehezen fognak objektív információk alapján objektív következtetésekre jutni.

Aki nem rendelkezik önálló énnel, az sok esetben támadásként vagy nem-szeretésként éli meg, ha valaki, aki közel áll hozzá, a különbözőségéről tesz tanúbizonyságot. Ennek oka, hogy rendkívül erősen a másiktól függ, hogy értékesnek tudja érezni magát, és hogy az jóváhagyja az énképét. Rémülettel és gyanakvással tölti el, ha bármi arra emlékezteti, hogy a másik végül is tőle független lény, s mint ilyen, képes a hűtlenségre és elhagyásra. Egyes párok hangosan és egyértelműen kifejezik nemtetszésüket a másik különbözőségét illetően, míg mások úgy tesznek, mintha a különbözőség nem is létezne: elnyomnak vagy átalakítanak minden olyan üzenetet, amely felhívná a figyelmet arra, hogy a másik önálló személyiség, saját ízléssel, vágyakkal, elégedetlenségekkel.

(Részletek Virginia Satir: Conjoint Family Therapy című művéből, ford.: notary)

Ha majd képesek lesznek rá, hogy felépítsenek egy működőképes kapcsolatot, azt fogják mondani:

"Azt gondolom, amit gondolok; azt érzem, amit érzek; azt tudom, amit tudok. Én én vagyok, de nem hibáztatlak érte, hogy te pedig te vagy. Örömmel fogadom, amit te tudsz nyújtani. Lássuk, mire megyünk ketten; mit tudunk létrehozni együtt."

Az érett személyiségű ember:

- képes döntéseket hozni, melyek alapjául az önmagával, másokkal, és a szituációval / kontextussal kapcsolatos pontos észlelései szolgálnak,

- elismeri, hogy ezek az ő saját döntései és választásai voltak,

- és viseli a felelősséget értük;

- egyértelműen nyilvánul meg mások felé, egyértelműen mutatja meg önmagát,

- érzékeli saját benső lénye jelzéseit, így tisztában van azzal, valójában mit érez és gondol,

- ami önmagán kívül van, azt önmagán kívül valóként is érzékeli, nem azonosítja vele önmagát,

- a másik embert úgy kezeli, mint tőle különálló, egyedi személyt,

- a különbözőséget, a másságot úgy tekinti, mint lehetőséget a tanulásra és felfedezésre, nem pedig mint fenyegetést, vagy jelzést a konfliktusra,

- másokat és a szituációkat a saját kontextusuknak megfelelően kezeli, aszerint, hogy "hogyan van", nem pedig aszerint, hogy ő mit szeretne, ha hogyan lenne, illetve mit vár el, hogy hogyan legyen,

- vállalja a felelősséget azért, amit érez, gondol, hall és lát, nem tagadja ezeket, és nem tulajdonítja másoknak,

- tudja, hogyan kell nyíltan egyezkedni az üzenetek jelentéséről másokkal: azok küldéséről, fogadásáról, egybevetéséről.

A nem kellő hatékonysággal működő ember nem tanulta meg pontosan érzékelni és interpretálni saját magát, illetve mások üzeneteit, ezért téves feltételezések alapján cselekszik, és zavarodottan és helytelenül próbál alkalmazkodni a valósághoz. Inkongruensek a megnyilvánulásai: egymásnak ellentmondó üzeneteket közvetít a különböző kommunikációs síkokon.

Mindez gyökerezhet a gyermekkori tapasztalatokban: ha a szülők nem egyértelmű vagy ellentmondásos üzeneteket küldtek egymás, illetve a gyermek felé, akkor ő maga is ezt a működésmódot tanulta meg. A kommunikációs nehézségek erősen köthetők az ember énképéhez és önértékeléséhez. A szülők sok esetben nem csak rossz kommunikációs modelleket adnak tovább, de becsmérlő, leértékelő üzenetekkel is terhelik a gyermeket.

Szintén gyakran előforduló zavar, hogy az ember nem tudja az értelmezéseit az adott, aktuális kontextushoz, szituációhoz igazítani. Hajlamos rá, hogy a jelenbeli jelenségeket olyan címkékkel lássa el, melyek még gyerekkorában rögzültek benne kitörölhetetlenül, mikor még minden üzenetre a túlélés érdekében volt szükség. És minden újabb használata az adott címkének megerősítette érvényességét. Emiatt előfordul, hogy a jelenre alkalmaz olyan címkét, ami csak a múltra érvényes, ami csak a múltban volt érvényes; illetve amit a jövőtől vár el – és így elzárja magát a lehetőségtől, hogy perspektívából tudja szemlélni a múltat, és reálisan tudja alakítani a jövőt.

(A múltat és jelent összekapcsoló kérdésfeltevés hasznos is lehet a terápiás folyamatban. A terapeuta megkérdezheti a hozzáforduló házaspárt: "Abból a sok millió emberből a világon, hogy találták meg egymást?" És a házaspár sok mindent elmondhat a jelenről annak álcája alatt, hogy a múltjukról mesélnek.)

A jó kommunikáció egyik legfontosabb eleme, hogy ellenőrizzük a saját észleléseinket, értelmezéseinket, vessük össze a tényleges szituációval, egyeztessük a másik féllel, hogy valóban ezt akarta-e mondani, úgy értette-e, ahogy mi értjük. Ha egyik fél sem képes erre, akkor ott "a tévedések vígjátéka fog megszületni, de félő, hogy tragikus végkifejlettel" – írja Virginia Satir. Példa lehet erre egy házaspár a terapeutánál:

- Mindig kiabál - mondja a feleség.
- Nem szoktam kiabálni - mondja a férj.

Magyarázat:
- Soha nem elégedett azzal, amit teszek - gondolja a feleség.
- Soha nem elégedett azzal, amit teszek - gondolja a férj.

Értelmezés:
- Nem törődik velem - gondolja a feleség.
- Nem törődik velem - gondolja a férj.

Konklúzió:
- Elhagyom - gondolja a feleség.
- Elhagyom - gondolja a férj.

(Jegyzetek Virginia Satir: Conjoint Family Therapy című műve alapján)

A 18. századi Angliában jelentősen megnőtt a törvény szerepe, ezzel tudtak valamennyire rendet tartani nagyobb létszámú katonaság, illetve rendőrség nélkül. A bírósági tárgyalás és az akasztófa tekintélyt parancsolt, ezzel mozdította elő a törvény félelmét – írja Roy Porter.

A korban erősen megnőtt a tulajdon védelmét szolgáló büntetések száma, és a tulajdon ellen elkövetett bűnök többségét főbenjáró bűnnek tekintették. Bár elméletben egyenlőek voltak az alattvalók a törvény előtt, a gyakorlatban nyilván ritkán kerültek bitófára az arisztokrácia tagjai, illetve a vagyonosak. Amikor viszont igen, az jelentősen növelte a törvény mint ideológia erejét, hatékonyságát; a törvény „misztériumát és fenségét”. Így a törvény többé vált, mint pusztán az uralkodó osztály teremtményévé: saját jogokkal és követelésekkel bíró erő lett belőle.

Az alkalmankénti kegyelem szintén segített fenntartani a törvény ellentmondásosságának törékeny egyensúlyát. Az egyenlőtlen büntetés-végrehajtás révén a bíróság a szelektív igazságszolgáltatás eszköze lett, melyet ezzel egy időben korrupciótól és részrehajlástól mentesnek igyekeztek feltüntetni.

A kivégzések remek szórakozást jelentettek a köznépnek és a magasabb osztályoknak is. Akadt olyan kivégzésre váró, aki mégiscsak inkább az öngyilkosságot választotta, s a szaftos látványosságra rákészülő csőcselék csak a temetését nézhette végig a várt akasztás helyett: képesek voltak kiásni a holttestet, és azon állni bosszút, az elképzelhető legbizarabb módozatokon.

Az akasztások fő helyszíne a Tyburn Tree néven futó akasztófa volt. Itt emelt valaki fából ácsolt emelvényt, ahol jó pénzért árusította a kiváló rálátást biztosító helyeket. Egy arisztokrata akasztásakor 500 font jött be a jó üzleti érzékkel rendelkező tulajdonosnak, mert, ahogy Roy Porter mondja: „Englishmen love a lord – even unto death”.

Férj és feleség viszonya a 18. század folyamán ment át jelentős változáson. A század elején még érzelmek nélkül, a szülők racionális döntésének engedelmeskedve házasodtak a fiatalok; az anyagi (státusz- ) megfontolások felülírtak minden egyebet. A magasabb rangú családok leánygyermekei ugyanúgy (sőt, valószínűleg még jobban) megsínylették ezt, hiszen ott volt csak igazán mit veszteni vagy nyerni a családnak. Rabszolgának érezték magukat – és lássuk be: jogosan –, akit adnak-vesznek, beleszólási joguk nincs, a véleményük nem számít, az érzelmeik még annyira sem.

Az anyagi szempontokon alapuló házasságok ellen számtalanszor felszólaltak prédikátorok és moralisták,  és végül az ő hatásukra, és valószínűleg sok egyéb tényező hatására, a század végére egyre inkább az érzelmek, a vonzerő szőtte a házasságokat. Jane Austen művei meglehetősen népszerűek Magyarországon is, így biztos sokan emlékeznek a házasság témáját érintő jelenetekre, szálakra, mondatokra.

Valószínűleg legtöbben a Büszkeség és balítéletet ismerik (főképp a filmadaptációknak köszönhetően): most csak a két barátnő, Lizzie és Charlotte párválasztását emelnénk ki a műből. Charlotte kompromisszumokra inkább hajlik e téren, nem akar tovább várni, hisz így is vénkisasszonykorba lép lassan, fél a jövőtől, az anyagi bizonytalanságtól, attól, hogy teher lesz a rokonai nyakán, s ki tudja, még mi mástól. Így aztán elfogadja Mr. Collins, a nevetséges lelkész udvarlását, és igent mond, mikor az feleségül kéri. Majd látjuk őt (a filmben), hogy fiatalasszonyként örül a saját kis háztartásának, boldognak mondja magát, mikor Lizzie meglátogatja – de azért elkerített magának egy saját nappalit, ahová félre tud vonulni, hogy nyugta legyen férjétől.

Lizzie nem ilyen elkerített-nappalis, férjtől-menekülős, racionális házasságra vágyik; különösebben a vénlányságtól sem fél – azt lehet feltételezni: ő akkor is elég lenne magának. Ő szerelmi házasságot akar, más szóba sem jöhet. A regény őt jutalmazza meg, ami nyilván árulkodik Austen nézeteiről is.