Férj és feleség viszonya a 18. század folyamán ment át jelentős változáson. A század elején még érzelmek nélkül, a szülők racionális döntésének engedelmeskedve házasodtak a fiatalok; az anyagi (státusz- ) megfontolások felülírtak minden egyebet. A magasabb rangú családok leánygyermekei ugyanúgy (sőt, valószínűleg még jobban) megsínylették ezt, hiszen ott volt csak igazán mit veszteni vagy nyerni a családnak. Rabszolgának érezték magukat – és lássuk be: jogosan –, akit adnak-vesznek, beleszólási joguk nincs, a véleményük nem számít, az érzelmeik még annyira sem.

Az anyagi szempontokon alapuló házasságok ellen számtalanszor felszólaltak prédikátorok és moralisták,  és végül az ő hatásukra, és valószínűleg sok egyéb tényező hatására, a század végére egyre inkább az érzelmek, a vonzerő szőtte a házasságokat. Jane Austen művei meglehetősen népszerűek Magyarországon is, így biztos sokan emlékeznek a házasság témáját érintő jelenetekre, szálakra, mondatokra.

Valószínűleg legtöbben a Büszkeség és balítéletet ismerik (főképp a filmadaptációknak köszönhetően): most csak a két barátnő, Lizzie és Charlotte párválasztását emelnénk ki a műből. Charlotte kompromisszumokra inkább hajlik e téren, nem akar tovább várni, hisz így is vénkisasszonykorba lép lassan, fél a jövőtől, az anyagi bizonytalanságtól, attól, hogy teher lesz a rokonai nyakán, s ki tudja, még mi mástól. Így aztán elfogadja Mr. Collins, a nevetséges lelkész udvarlását, és igent mond, mikor az feleségül kéri. Majd látjuk őt (a filmben), hogy fiatalasszonyként örül a saját kis háztartásának, boldognak mondja magát, mikor Lizzie meglátogatja – de azért elkerített magának egy saját nappalit, ahová félre tud vonulni, hogy nyugta legyen férjétől.

Lizzie nem ilyen elkerített-nappalis, férjtől-menekülős, racionális házasságra vágyik; különösebben a vénlányságtól sem fél – azt lehet feltételezni: ő akkor is elég lenne magának. Ő szerelmi házasságot akar, más szóba sem jöhet. A regény őt jutalmazza meg, ami nyilván árulkodik Austen nézeteiről is.