Amit a Pán Péter-történet írója, J. M. Barrie megfigyelt az emberi elme és viselkedés mechanizmusairól, azt a modern pszichológia alátámasztotta évtizedekkel később.

Rosalind Ridley pszichológus, a Cambridge-i Egyetem oktatója néhány évvel ezelőtt egy barátja könyvespolcát böngészgetve bukkant rá J. M. Barrie gyermekirodalmi klasszikusára, a Pán Péter-történetre.

A pszichológus hamar rájött, hogy amit olvas, nem csupán egy egyszerű, gyermekeknek szóló mese a tündérvilágról: Pán Péter különös kalandjaiba Barrie beleszőtte mindazt, amit az emberi elméről gondolt, különösképp arról, ahogyan az elme működése változik a gyermekkor folyamán.

Úgy vélte, a Pán Péter arról is szól, hogyan tanulunk meg gondolkodni. Ridley olyannyira belemerült a témába, hogy végül tanulmányt szentelt a kérdésnek; ebben leírja, Barrie megelőlegezett számos tételt, melyeket a tudomány évtizedekkel később írt csupán le az emlékezet, alvás és álmok működéséről, a tudat rejtélyeiről.

Barrie gyerekként találta ki a Pán Péter-történet egyes elemeit, ezt bontotta ki az 1911-ben publikált Peter and Wendy című regényben, illetve a színmű verzióban (állítólag kikötötte: az apa és Hook kapitány karakterét MINDIG ugyanannak a színésznek kell játszania). Az ekkor már neves szerző ismerhette kora tudományos, többek között lélektani irányzatait, amik ráerősíthettek saját – rendkívül akkurátus – megfigyeléseire.

Egy példát emelünk ki: az elme feltérképezését, ami már a könyv legelején hangsúlyos elem; a gyerekek anyukája, Mrs. Darling – mint kiderül – az alvó gyerekei mellett üldögélve próbál rendet rakni a kis fejekben, elrendezgetni azt a tömérdek dolgot, ami aznap valahogy elkerült a helyéről. „És reggel, amikor felébredsz, a rosszaságok és gonosz indulatok, amikkel lefeküdtél, kicsire összehajtva, jó mélyre vannak eltéve az elmédben, felülre pedig, szépen kiszellőztetve, ki vannak készítve a legszebb gondolataid, csak fel kell öltened őket.”

„Mrs Darling first heard of Peter when she was tidying up her children’s minds. It is the nightly custom of every good mother after her children are asleep to rummage in their minds and put things straight for next morning, repacking into their proper places the many articles that have wandered during the day… When you wake in the morning, the naughtinesses and evil passions with which you went to bed have been folded up small and placed at the bottom of your mind; and on the top, beautifully aired, are spread out your prettier thoughts, ready for you to put on.”

A bekezdés pontosan írja le, milyen szerepet játszik az alvás az emlékezetünk karbantartásában – ez az eszme a 19. század vége felé bukkant fel először, napjainkban számos tudományos vizsgálat tárgya. Alvó páciensek agyi működéseinek vizsgálata kimutatta, ilyenkor rendeződnek el emlékeink, elhelyezzük őket különböző „fiókokban”. A legfrissebb emlékek integrálódnak a régiek közé, így szövődik a koherens élettörténetünk.

És ahogy Mrs. Darling összehajtogatva jó mélyre elrakja gyerekei „gonoszságait”, úgy bennünk is alvás közben elcsitulnak egy stresszes nap sebei, felzaklató érzései, és könnyebbé válik perspektívában szemlélni a kellemetlen tapasztalatokat. Ez állhat annak a jólismert jelenségnek a hátterében is, hogy a mentális problémáinkat gyakran kísérik alvászavarok.

Az eredetileg Peter and Wendy címmel publikált meseregény cselekménye javarészt Neverlandben (Sohaországban) játszódik, a szigeten, ahova a gyerekek képzelőerejük segítségével juthatnak el – és amely legkönnyebben az alkonyati órákban közelíthető meg. Az alvás határvidékén tapasztalt extrém élénk képeknek azóta tudományos nevük is lett: hipnagogikus képeknek hívja őket a tudomány.

"When you play at it by day with the chairs and tablecloth, it is not in the least alarming, but in the two minutes before you go to sleep it becomes very nearly real.”

(Amikor napközben játszol ilyet, a székekkel és asztalterítővel, a legcsekélyebb mértékben sem ijesztő – de abban a két percben, mielőtt elaludnál, csaknem teljesen valóságossá válik.). 

A teljes cikk a BBC oldalán olvasható.

Mad Hatter? March Hare? Honnan szedte ezeket a hóbortos figurákat egy oxfordi matematikus?

A mad as a hatter, csakúgy, mint a mad as a weaver, azt jelentette eredendően, hogy very angry, crazy, "extremely eccentric".

Az Egyesült Államokból származó idióma első említése 1836-ból való, s állítólag maga Thackeray plántálta át Angliába 1849-ben, ahol 1863 tájékára már alaposan gyökeret vert. A történeti szlengszótár szerint a hatter hajdanában adder (vipera), netán otter (vidra) lehetett; bár azt is megemlítik, hogy a kalaposok gyakorta szenvedtek higanymérgezéstől, ami remegések és rángások formájában is megnyilvánult, s ez hozzájárulhatott a bolond kalapos képzetköréhez.

A Kosztolányi-Szobotka fordítás Kalaposa oldalán a másik kótyagos az Április Bolondja névre hallgat – ami az eredeti March Hare-jéhez képest azért, valljuk be, apróbb változtatásokat jelent. Hónap – hónap, ez stimmel, bolond – bolond, ez is rendben, idióma – idióma, szintén. Nehéz lett volna márciusi nyúlhoz kötődő, ráadásul közismert magyar kifejezést előásni, így viszont elvesztek a Carroll-féle March Hare nyulas felhangjai. Az idiómabeli March hare meglepően régi, a XV. század óta emlegetett bolondságát eredetileg a párosodással járó izgatottság, túlfűtöttség következményének vélték.

Mindez nem fordításkritika, hiszen – hibáik ellenére is –  jól működő magyar szövegekről van szó, csupán mazsolázás a mögöttesből; ugyanakkor mutatja azt is, hogy még egy határtalan képzelőerejű, ötletgyáros matematikus szerzőnek is vannak forrásai, van mögötte egy kultúra, aminek egyes összetevőit a maga javára fordítja és alakítja.

Roy Porter brit történész amellett, hogy több elragadóan szórakoztató monográfiát írt pl. a 18. századi Angliáról, az orvostudomány történetéről, a geológia és egyéb tudományok történetéről, amellett több könyvében tárgyalta a mentális betegségeket, a tőle megszokott élvezetes stílusban. Az ő művei alapján összegezzük zanzásítva azt az összetett folyamatot, melynek során a transzcendens magyarázatoktól eljutott a téma az orvostudomány, konkrétabban a pszichiátria hatáskörébe -- ahol azonban annyira talán mégsem érzi jól magát.

Az Íliászban még a természetfeletti erők játékszere volt csupán a hős, azonban a görög tragédiák korában már tudattal rendelkezett – ami sok könnyebbséget nem jelentett számára, hisz továbbra is elsősorban szenvedett: különböző irányokba tépték a különböző erők. A társadalmi elvárások, kötelességek rendre összeütközésbe kerültek az érzelmekkel, vagy – nem ritkán -- a hős maga döntötte végromlásba magát, a hübrisz bűnébe esett, túl nagyra vágyott, és így tovább – és végül utolérte a végzet: vagy egyszerűen a halál képében, vagy, mint Ödipusz például, megadatott neki a megtisztulás a szenvedésben, „a vakság a belátást hozta el számára”.

A mentális betegségek a tragédiaíróknál már a belső meghasonlottságból fakadtak, s a görög orvostudomány is cáfolta, hogy az istenektől származna az őrület, illetve hogy az epilepszia „isteni betegség” lenne. Hippokratész tanítványai természetes okokkal magyarázták az elme különféle zavarait.

A kereszténység térnyerése ismét a természetfelettivel hozta összefüggésbe az elmebajt, epilepsziát és más mentális problémákat; a betegekből ördögöt űztek, gyógyulásukért misét mutattak be, imádkoztak értük. Ez a több száz évre elnyúló tendencia különös fordulatot vett a boszorkányüldözések korában, a 15. század vége és a 18. század eleje között. A tetőpontját 1650 táján érte el, ekkor azonban már kezdtek is ellene fordulni a társadalom tanultabb rétegei; Angliában orvos szakértőket hívtak segítségül boszorkánysággal megvádolt nők ügyében, akik optimális esetben kizárták a természetfeletti, a gonosszal összejátszó magyarázat lehetőségét is; akik felhívták a figyelmet arra, hogy gyakran a demens, vagy más módon mentálisan zavart nőket illetik boszorkányság vádjával. Sajnálatraméltó módon azonban, mire lecsengett a boszorkányperek szégyenteljes időszaka, mintegy 200 000 nő esett áldozatul Európában. A bűnbakkeresés ekkor sem ért véget, csupán a nők helyett a csavargókat, koldusokat kezdték vádolni a derék polgárok.

A 17. századi Angliából tanulságos esetet idéz Porter: a züllött és istentelen életet élő ifjú egy különösen heves ivási roham után úgy látta, valaki áll az ágya végében. Az azonosíthatatlan lény kérdést is tett fel: Ki vagy te? Az ifjú összetörve ismerte be bűnösségét, azonban a látomás közölte: nem elég, ennél több kell, nagyobb alázat. Mire levette harisnyáját, hogy meztelen térdén állhasson, majd mikor ez is kevésnek bizonyult, felszedte a szoba padlóját, és a sárban kuporogva könyörgött. Ekkor az alak utasította, vágja le a haját – ezen a ponton az ifjú ember előre látta: a következő kérés az lesz, hogy vágja el saját torkát – tehát nem Isten áll vele szemben, hanem a Sátán. Mégpedig azért, mert ő vétkezett a Szentlélek ellen, ami nem tartozik a bocsánatos bűnök közé, tehát kárhozatra van ítélve. Ekkor már olyan rossz mentális állapotba került, hogy barátai elvitték egy őrültek házába, ahol idővel megnyugodott; még háromszor került vissza, amíg hite meg nem erősödött. Végül el tudta végezni az egyetemet, és lelkész lett belőle.

 A korábban boszorkánysággal vádolt, mentális problémákkal küzdő személyeket tehát betegként kezdték tekinteni, az orvosi szemlélet győzött. A doktorok kivették az egyház képviselői kezéből ezt a területet – más kérdés, hogy mire mentek vele. A pszichiátriai intézmények születéséről egy következő posztban írunk.

Magyar viszonylatban azonban még sokáig előfordult, hogy mentális problémákat vagy epilepsziát természetfölötti okokkal magyaráztak, és esetleg specialista papot hívtak, hogy űzze ki az ördögöt a megszállottból.

Bárth Dániel néprajzkutató és történész foglalkozott az exorcizmus témájával, ördögűző papokkal és szerzetesekkel; Benedikció és exorcizmus a kora újkori Magyarországon című kötetét a L'Harmattan adta ki. Szmendrovich Rókus horvát ferences tevékenységét tizenöt éve kutatja, részben a kalocsai érseki levéltárban talált iratcsomó alapján, mely tartalmazza a szerzetes konyhalatin nyelvű levelezését is, mellyel saját tevékenysége helyessége mellett érvelt, valamint a rajongói leveleket Zombor városának lakóitól és a város vezetésétől.

Rókus atya nem találta elég lelkesnek állomáshelyén a híveket, ezért elindult délre, mert megtetszettek neki a bácskai térítési lehetőségek. 1766-ban ért Zomborba; a környéken központi szerepet játszó város lakosságának fele görögkeleti, fele katolikus volt; több nemzetiség élt együtt. Az emberek elkezdték Rókus atyához vinni a megszállottnak tartott személyeket, akiket először kikérdezett, majd hosszan, napokig, vagy akár hetekig viaskodott a bennük lakó démonnal. Egy leírt esetben a hozzá vitt asszonyba bűne kapcsán ment bele a démon: káromkodva ivott a Duna vizéből – miután elhagyta a férjét. A szerzetesnek híre ment; hamarosan megostromolták a környék görögkeleti hívei.

Missziós hév hajtotta Rókus atyát; azonnal, itt és most segíteni akart, de egyrészt túlzásokba esett, másrészt ekkor már a katolikus felvilágosodás hatni kezdett az egyházban, elérte a ferenceseket is, és szégyellni kezdték az ilyen hóbortos rendtársakat – ugyanakkor azt pozitívnak tartották, hogy Rókus atya a nép igényeire figyelő gyakorlatot folytatott. Olyan régi démonológiai kézikönyveket olvasott, melyek addigra rég a Vatikán indexére kerültek, viszont Zombor városa problémamegoldóként tekintett rá: olyan embereket vittek hozzá, akik problémagócot jelentettek a közösség számára; a leírásokból kiderül, hogy tönkrement, tragikus életekről van szó.

Friss kanadai kutatások szerint, ha valakit kiközösítenek vagy semmibe vesznek a munkahelyén, az sokkal ártalmasabb, mint gondolnánk – írja a Huffington Post.

A vizsgálat tárgya a kiközösítés hatása volt az alkalmazottak egészségére és munkamoráljára. A kutatási eredmények azt mutatták meg, hogy a kiközösítés károsabb az ember mentális és fizikai egészségére nézve, mint a piszkálás, szekírozás. A vizsgálat eredményeit az Organization Science című online lap áprilisi számában tették közzé.

Sandra Robinson, a tanulmány társszerzője, a munkahelyi viselkedés kutatója úgy határozza meg a kiközösítést: az az állapot, amikor a többiek mellőzik a társas érintkezést valakivel egy olyan szituációban, amikor/amilyen módon egyébként ez elvárható lenne. Például nem hívnak meg meetingekre, ahol pedig ott kellene lenned; amikor odamész a vízadagolóhoz, mindenki elhallgat; egyedül ebédelsz; általában úgy érzed, a többiek nem kommunikálnak veled. Számtalan variáció lehetséges, de a lényeg az: nem viszonozzák, ami szerinted elvárható lenne az adott szituációban.

Cégvezetőket és alkalmazottakat egyaránt megkérdeztek a vizsgálat során. Először 90 vezetőnek tettek fel kérdéseket – ennek alapján még úgy tűnt, a kiközösítés kevésbé ártalmas, mint a szekálás, amellett társadalmilag elfogadhatóbb, és akik kiközösítenek valakit, azok nem kerülnek bajba miatta.

A vizsgálat további része azonban rávilágított: a kiközösített személy számára ártalmasabb ez a helyzet, mint ha folyamatosan piszkálnák. Az, hogy valakinek egyáltalán nem jut szerep a munkahelyi szférában, rosszabb, mint ha negatív szerepet játszik. Árt az egészségének, rosszul hat a munkateljesítményére és a munkájával való megelégedettségére. Az 1300 megkérdezett közül azok, akik elszigetelődve érezték magukat, sokkal kevésbé szerették munkahelyüket; gyakran azt fontolgatták, hogy felmondanak; kevésbé voltak elkötelezettek; és gyakrabban küzdöttek egészségügyi problémákkal – a felmérés után három évvel újra felvett adatok pedig ismét csak megerősítették ezeket az eredményeket.

„Sokan valószínűleg azt gondolják, kellemesebb egy munkahelyen, ha láthatatlan vagy, mint ha állandóan szekíroznak vagy zaklatnak. Mégis, ha megkérdezel olyanokat, akik átéltek már kiközösítést, ennek az ellenkezője derül ki, amint azt a mi vizsgálatunk is megmutatta. Akik ezt elszenvedték, azt mondják: rendkívül fájó, ha semmibe vesznek a munkahelyeden, és mintegy láthatatlannak érzed magad” – fogalmazott Sandra Robinson.

Sandra Robinson szerint a kiközösítés végső soron a zaklatás egy formája, és nagyon reméli, hogy ennek a káros hatásait egyre többen megismerik a kutatásoknak köszönhetően. A vezető beosztásban dolgozók sokat tehetnek annak érdekében, hogy az alkalmazottaik tisztában legyenek vele: a kiközösítés éppen olyan elfogadhatatlan, mint a verbális vagy szexuális zaklatás.

„Hatalmas erőfeszítéseket teszünk, hogy megszüntessük a zaklatást a munkahelyeken és iskolákban, ami valóban nagyon fontos. Azonban a bántalmazás nem mindig nyilvánvaló – hangsúlyozta Sandra Robinson. – Sok ember úgy érzi, szép csendben válik áldozattá a mindennapokban, és a jelenleg a munkahelyi igazságtalanság ellen alkalmazott módszerek nem segítenek rajtuk.”

Frans Francken műve: Chamber of Art and Curiosities a flamand barokk csendélet egy speciális válfaját képviseli: egzotikus tájakról származó nippek, karöltve különféle műtárgyakkal. Az egzotikum jelenléte azt kívánta jelezni, hogy a megrendelő világlátott ember, távoli tájakon járt, és mindezt volt / van miből finanszíroznia. A kuriózumgyűjteményekre jellemző eklektikusság jól megfigyelhető: festmények, preparált trópusi halak, borostyánból faragott gyöngyök, szobrok, egzotikus kagylók, cápafog, portré miniatűrök, drágakövek, fametszetek, érmék, medálok, római terrakotta mécses, és a többi.

Hasonló elnevezések alatt (cabinet of curiosities, cabinet of wonder, Kunstkammer, Wonderkammer) különös gyűjteményeket láthatunk a világ több pontján, hála a reneszánszra jellemző enciklopédikus hajlamnak. A gyűjtésük korában valójában besorolhatatlan jelenségekről ma már tudjuk, hogy némelyikük a természettudomány területére tartozik, némelyikük a régészet, néprajz, geológia területére, mások vallásos vagy történelmi relikviák, portrék vagy antik tárgyak. Némelyikük pedig egész egyszerűen hamisítvány. 

Hozzánk legközelebb talán az Ambras-i várkastélyban, Innsbruck közelében tekinthető meg kuriózumgyűjtemény, melyet II. Ferdinánd osztrák főherceg alapított a 16. században. Nyugodtan nevezhetnénk Rémségek Kicsiny Boltjának is, holott alapítójának célja a tudomány és művészetek támogatása volt, igazi reneszánsz nemesúrhoz méltóan, és rengeteg időt töltött a kollekció gyarapításával. A kuriózumok tára II. Ferdinánd több egyéb gyűjteményével egyetemben jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museum része.

A kiállított furcsaságok közt találunk a Halált ábrázoló fafaragást, korallból készült tárgyakat, mechanikus játékokat, órákat és egyéb műszereket, kupákat és asztaldíszeket; az ázsiai részlegben szamurájpáncélt, ryukyu edényt, valamint egy kínai selyemfestményt.

A rendkívül ritka és rendkívül egyedi témájú festmények között látható Vlad Tepes, vagyis Drakula gróf egy korai portréja, mely halála után mintegy 100 esztendővel készült. 

Pedro Gonzalez (Petrus Gonsalvus), aki 1537-ben született Tenerifén, a maga korában rendkívüli szőrösségével emelkedett ki az átlagemberek sorából: európai uralkodói udvarok között vándorolt, míg végül meg nem nősült. Gyermekei közül néhány örökölte ritka betegségét, a hirszutizmust (hypertrichosis universalis), és apjukhoz hasonlóan őket is orvosok sora vizsgálta.

A meghökkentő festmények között találjuk egy fogyatékkal élő férfi portréját. Az egyedülálló kép a 16. századból való, portréhoz méltóan ránéz a szemlélőre, fején fejfedő, nyakán körgallér – de egyébiránt meztelen, nyilvánvalóan azért, hogy teste szokatlanságán megborzonghasson a néző. Eredetileg egy vörös papír takarta a kép kritikus részeit, hogy csak aki nagyon akarja, az lássa a testet. Valószínűleg udvari mulattató pozíciót töltött be a festmény modellje. 

A bizarr különlegességek sorában található egy magyar huszárt (Gregor Baci) ábrázoló 16. századi portré is. A kép apropója az volt, hogy egy dárda (gerely? lándzsa?) átfúrta a huszár koponyáját, valószínűleg lovagi torna alkalmával, esetleg a törökök elleni harcban – és ő ezt túlélte.

Hasonló kuriózumtárat állított össze II. Ferdinánd rokona, II. Rudolf a prágai Hradzsinban, és számos más európai uralkodó és arisztokrata. A 17. században a két legnevesebb gyűjtemény Olaus Wormius, illetve Athanasius Kircher nevéhez fűződött, melyek kincseit javarészt expedíciók és kereskedelmi utazások alatt vásárolták össze. Kirchernek köszönhető, hogy rájött: a narvál agyara inkább cethez tartozhat, mint unikornishoz – amint azt a korban sokan hitték.

Ezek a meglehetősen eklektikus gyűjtemények végső soron valóban a tudományt szolgálták, hiszen jelentős múzeumok születtek belőlük, illetve az anyagukból készült katalógusok révén, melyek további, valóban tudományos vizsgálódást tettek lehetővé. 

A British Museum alapítója, Sir Hans Sloane hasonlóan vegyes anyagot gyűjtött össze különböző útjai során, mint hajóorvos – ezt gyarapította később számos hagyaték, ajándék, illetve vétel, melyekből a 18. század végére egy múzeumnyi anyag állt össze.

A Tradescant-család kollekciójából született meg a Bárka (Tradescant's Ark) az 1630-as években, mely Anglia első jelentősebb kuriózumtára volt, és csekély belépti díj ellenében bárki előtt nyitva állt. Ezt 1659-ben megvette tőlük Elias Ashmole, maga is gyűjtő és polihisztor, aki 1675-ben az egész anyagot az oxfordi egyetemnek adományozta, feltéve, hogy megfelelő épületben helyezik el – így jött létre az Ashmolean Museum Oxfordban. 

Számos régebbi angol szövegben futunk bele a village green kifejezésbe. Igazán szépen cseng, de mit takar egyáltalán?

A village green a falu / kisváros határain belül fekvő zöld közterület, melyet eredetileg legeltetésre használtak. Gyakran található benne kisebb medence is, melynek vizére a jószág itatása miatt volt szükség, illetve tűzeseteknél is kifejezetten hasznosnak bizonyult.

Ezen kívül a falubeliek találkozóhelyeként is szolgált, itt állították föl a májusfát a May Day-en.

Hasonló funkciójú füves-fás zöldterület természetesen sokfelé található Angliában, Hollandiában, és az Egyesült Államok korábbi alapítású városaiban. A leghíresebb town green New Haven büszkesége (Connecticut): 1638-ban alapították az angol telepesek legeltetés céljából, s máig tökéletes szépségben és épségben pompázik, noha a város közepét foglalja el.

Bár már korábban kísérleteztek vele, a nagyközönség 1839-ben ismerte meg a fotográfiát. A képzőművészet szempontjából való jelentősége azon nyomban nyilvánvalóvá vált. Egyrészt addig elérhetetlen pontosságú vázlatokat szolgáltatott a művészeknek – másrészt viszont azzal fenyegetett, hogy feleslegessé válnak azok a művészek, akik kizárólagos célja a fizikai világ szó szerinti ábrázolása volt.

Nemcsak hogy hihetetlen mennyiségű vizuális információt nyújtott a fotográfia, de általa új kifejezőeszközökhöz is jutottak az arra fogékony művészek. A festészetben és a grafikában a fotó hatásának tulajdonítható, hogy a topográfiai látképek, illetve a korban népszerű közel-keleti témájú zsánerképek közelebb kerültek a valósághoz.

Valószínűleg szintén a fénykép sajátosságaiból ered az elmosódott alakok ábrázolása a mozgás érzékeltetésére Corot és Daubigny tájképein, amit később az impresszionistáknál a járókelők figuráin is megfigyelhetünk.

A portréfestők megszabadultak az addig szükséges modellülések nyűgeitől, s néhány fotó segítségével elérték a kellő fokú valósághűséget, sok időt és fáradságot megtakarítva. Ugyanakkor a portréfestészetet létében veszélyeztette a fotográfia megjelenése. A miniatúrafestészet hanyatlása és a nagyméretű olajfestmény-portrék egyre csökkenő jelentősége egyaránt a fényképezőgép növekvő hatékonyságának egyenes következménye volt, valamint annak volt köszönhető, hogy a publikum egyre inkább igényelte a fotográfiai szintű hitelességet.

(Forrás: The Oxford Companion to Art)

A fotográfia kezdeteiről pl. ITT olvashatsz.

2011 júniusában kerültek a Világörökségi Listára az i.sz. I-VII. században épült és lakott ókori falvak Szíria északnyugati részén. A mintegy 40 falu maradványai nyolc csoportot alkotnak, s a kései antikvitás és a bizánci kor vidéki életének ékes példái. A különleges épségben fennmaradt ókori kultúrtáj szépen illusztrálja a római kori pogány világból a bizánci kor kereszténységébe való átmenetet.


Az Észak-Szíriában, Aleppótól nyugatra-délnyugatra fekvő régió hajdan Antiochia, a virágzó keresztény város hátországa volt. Lakossága főképp az olajfaligetek termését hasznosította. A falvak a VIII-X. század között néptelenedtek el, de fennmaradtak lakóépületek, pogány templomok, keresztény templomok, ciszternák, fürdők és egyéb épületek romjai, néhol nem is annyira rom, mint inkább félig-ép állapotban (lásd Serjilla fotóit). Kísérteties, elhagyatott építmények, mintha csak nemrég távoztak volna lakóik.

                                                            Fogadó - Serjilla

Az iszlám hódítás után a politikai és demográfiai központ Antiochiából Damaszkuszba helyeződött át, s ez a vidék, melynek jóléte Antiochiától függött, hanyatlásnak indult, lakói elvándoroltak. Hála annak, hogy ezt a vidéket megkímélték a háborúk és természeti katasztrófák, rendkívüli épségben őrződtek meg a települések - legalábbis egyes források ezt állítják. Más források viszont sokat emlegetik a VI. század sorozatos földrengéseit, melyek nem sokat hagytak Antiochiából - ez vajon nem érintette a hátországot? A némi csúsztatással "Dead Cities"-nek titulált területen ma mintegy 700 bizánci korból való város, falu és kolostor maradványai állnak.

Mikor rájönnek, hogy a másik MÁS, mint gondolták, illúzióiknak búcsút kell mondaniuk, kiábrándulnak. Úgy érzik, az, hogy a másik más, az elvesz belőlük / tőlük, nem pedig hozzáad, gazdagít: "Legyél egy velem. Rossz vagy, ha nem értesz egyet velem." A különbség miatti egyet-nem-értés azt érezteti, hogy a másik különálló lény, nem az ő részük, mint azt remélték.

 HA lenne önbecsülésük,
- meg tudnának bízni a másikban,
- bíznának benne, hogy tudnak kapni a másiktól,
- tudnának várni rá, hogy kaphassanak,
- tudnának úgy adni, hogy közben nem éreznék megrabolva magukat,
- a másik másságát úgy élnék meg, mint lehetőséget a növekedésre.

HA nem tudnak bízni, bizonyos területek különösen próbára teszik őket: az anyagiak, a szex, az étkezés, a gyereknevelés, a szabadidő, a munka, az anyós-após – mert ezeken a területeken kell különösen tekintetbe venni a másik egyéniségét.

Az alacsony önértékelésű emberek hajlamosak rá, hogy burkolt üzeneteket küldjenek, ha valami bajuk van a másikkal vagy el szeretnének érni valamit. Egy hétköznapi példa: ha moziba szeretnének menni, azt mondják társuknak: "Jót tenne neked szerintem, ha moziba mennénk". Minél burkoltabb és indirektebb a kommunikáció, annál kevésbé működőképes a kapcsolat.

Ezzel a burkolt kommunikációval összezavarják a külső szemlélőket, és ami a legrosszabb: a saját gyereküket is. Átláthatatlan a gyerek számára, hogy végül is ki mit akar és kitől, ki mit tett és kinek.

Elkerülő taktikákhoz is szeretnek folyamodni, például visszavonulnak a szituációból, mondván, hogy "csinálj, amit akarsz..." Aminek az elhallgatott folytatása ez: "...nekem távol kell maradnom, hogy veled tudjak élni..." Vagy drogok, alkohol, betegség, alvás, nem-odafigyelés révén vonulnak vissza, amivel burkoltan ezt mondják: "Csinálj, amit akarsz. Nekem félig szabad csak öntudatomnál lennem, hogy veled tudjak élni..."

Bármit is tesznek, ahogyan azt teszik, az elárulja, milyen csalódottnak, mártírnak, meglopottnak érzik magukat.

A diszfunkcionális viselkedés az alacsony önértékeléshez köthető. Konkrétan: a diszfunkcionális viselkedés maga a védekezés, hogy ne kelljen észlelnie magában, és mások se észleljék benne az alacsony önértékelést. Mivel maga a védekezés, ezért nincs tünete sokáig; a külső szemlélők számára úgy tűnik, minden rendben. De ha valami súlyosabb életesemény történik, az azt mondja számára: " Te nem számítasz; téged nem lehet szeretni; te semmi vagy". És mivel nem tudja már levédeni magát, egyből megjelenik a tünet.

(Jegyzetek Virginia Satir: Conjoint Family Therapy című műve alapján)