A Broadway Tower egy édesen célszerűtlen, erődítménynek álcázott torony az angliai Worcestershire-ben, a Cotswolds nevű tündérvilág második legmagasabb pontjának számító dombocska tetején. A helyszín 312 méterrel van a tengerszint fölött; a torony maga húsz méter magas.

Az angolszász elődöket imitáló váracska a neves tájépítész, Capability Brown ötlete volt, és a neves építész, James Wyatt tervezte meg 1794-ben. Az egész abból indult ki – legalábbis a legnépszerűbb eredetmonda szerint –, hogy Lady Coventry tudni akarta, hogy az alkalmanként jelzőtüzek gyújtására használt dombon épült toronyban világító jelzőtűz látszik-e az ő 35 kilométernyire lévő otthonától. Látszott.

Később a toronyban Sir Thomas Phillipps nyomdája üzemelt, majd William Morris és Edward Burne-Jones járt ide nyaralni. William Morris festő- és iparművész, az Arts and Crafts mozgalom vezéralakja annyira odavolt a formás kis toronyért és úgy általában a régi épületekért, hogy 1877-ben megalapított egy műemlékvédelemmel foglalkozó társaságot (Society for the Protection of Ancient Buildings).

William Morris emlékszoba a toronyban

Az 1950-es években ismét izgalmas funkciót találtak az épületnek: az esetleges nukleáris robbanások után szállingózó radioaktív hulladék (= fallout) ellen védte az országot. Tőle mintegy ötven jardra pedig egy földalatti Royal Observer Corps (polgári védelem) bunker működött, amely az egyik legtovább folyamatosan üzemelő hidegháborús bunkerré vált. Hivatalosan bezárták 1991-ben; egyike a néhány teljes felszerelésével megőrzött bunkernek.

Turistaszezonban nagyjából havonta egyszer az egykori "polgárőrökkel" is lehet csevegni

És a legviccesebb nevű brit? Vitathatatlanul Capability Brown

Capability Brown, akinek portréján is látszik, hogy a Broadway Towerhöz hasonló huncutságokra bármikor kapható volt, valójában Lancelot „Capability” Brown ((1716–1783), tulajdonnévként használt becenevét (gúnynevét) állítólag onnan kapta, hogy a megrendelőjelöltekkel soha nem mulasztotta el közölni: ingatlanjukban látja a lehetőséget (capability) a fejlődésre.

Már iskolásévei alatt is kertészkedett: tanítás után Sir William Loraine konyhakertjében segédkezett a főkertész mellett. Később a landscape garden nevű új stílus egyik atyja, William Kent mellett dolgozott, majd befutott tájkertész vált belőle.

Gyorsan teljesítette a megrendeléseket, részben azért is, mert jó lovas volt; egy óra alatt körbelovagolta a birtokot, majd fölvázolta a tervet. 1764-ben György király főkertésze lett a Hampton Court palotában. Becslések szerint mintegy 170 főúri kertet tervezett szerte az országban. A rá jellemző „nem kertszerű”, harmonikus, nyugalmat árasztó stílus teljesen eltért a korábban megszokott hozzáállástól, amelyben az épület (kastély) uralta a birtokot; az ő kertjei valódi tájnak tűnnek. Az ő szépen komponált kertjei/tájai szerves egységet alkottak a főúri otthonnal, amint azt megcsodálhatjuk még jó pár helyen: ilyen Croome Court (ahol a házat is ő tervezte), Blenheim Palace, Warwick Castle, Harewood House, Appuldurcombe House, Milton Abbey és nyomokban a Kew Gardensben.

Péchi Simonnak a szefárd zsidókhoz csupán annyi köze volt, hogy az erdélyi szombatos szellemi infrastruktúra kiépítése céljából lefordított többek között egy szefárd kalendáriumot. Honnan tudta egyáltalán, hogy ilyen létezik? Sűrű kapcsolattartás jellemezte az erdélyi fejedelmek és nemesek viszonyát a Portával: egyrészt jóban akartak lenni a törökkel, másrészt árukat hoztak-vittek.

Péchi Simon a szombatos vallás alapítójának tekintett Eőssi Andrással jó barátságban állt, általa került az egyszerű származású fiatalember a fejedelmi udvarba. Péchi a kolozsvári unitárius iskolába járt, majd iskolamester lett Székelyszenterzsébeten, a székely főnemes Eőssi szülőfalujában. A kezdetben szintén unitárius Eőssi családi tragédiák sorát élte át, elvesztette feleségét és gyerekeit, s bánatát vallási kérdések tanulmányozásával, sőt, felekezetalapítással próbálta enyhíteni. Ő küldte Péchi Simont hosszabb külföldi útra, aki Kontantinápolyban, a szefárd zsidók jesivájában tanult meg héberül, és ismerkedett meg a zsidó vallási irodalommal; a korban különleges rabbinikus műveltségre tett szert. A zsidó liturgiát a szefárdokon keresztül ismerte meg, a szefárd rítussal került személyes kapcsolatba (Erről Koltai Kornélia írt 2010-ben). Sokéves tanulmányútja ismert állomásai: Bukarest, Konstantinápoly, Tunisz, Nápoly, Róma, Ragúza. Még hazaérkezése előtt Eőssi fiává fogadta őt 1598-ban, s 1602-ben ráhagyta birtokát.

Péchi Simon 1599-ben tért vissza Erdélybe, Báthory Zsigmond fejedelem titoknoka lett, majd a sófalvi bánya prefektusa, majd 1605-től hosszú évekre visszakerült a kancelláriára. Bethlen Gábor 1621-ben kancellárrá nevezte ki, majd villámgyorsan elfogatta és bezáratta, állítólag attól tartva, hogy Péchi a pozíciójára tör. Három esztendő múlva a főurak hatalmas összeggel váltották meg Péchit a börtönből; aki szabadulása után visszavonultságban élt birtokán, és a szombatosság számára szükséges szövegeket fordította héberből, többek között ima- és szertartáskönyvet. 1620 körül már mintegy 20 ezer székely tért át a szombatos vallásra; kezdetben kézművesek, keresedők, kisbirtokos nemesek, később főnemesek is.

1638-ban I. Rákóczi György  lépett fel meglehetős kegyetlenséggel a szombatosok és a radikális unitáriusok ellen, legfőképp nem a vallásuk ellen volt kifogása, hanem politikai elégtételre vágyott, s amellett az elítéltek ingó- és ingatlan vagyonára. Kohn Sámuel idéz az egykorú beszámolókból: „a fejedelem perbe szokta keverni azokat, akiknek jószágait áhítozta”.

 A 70 körül járó Péchit természetesen elítélték, javait elkobozták. Csak azután engedték ki a börtönből 1639 májusában, hogy székely főnemesek kezességet vállaltak érte, és  – miután áttért reformátusnak – már csak egy-két évet élt, de azalatt ügyelt rá, hogy ne tűnjön szombatosnak.

Mivel a szombatosok elutasították a keresztény ünnepeket, és az Ószövetség ünnepeit, vagyis a mózesi öt könyvben előírt ünnepeket kívánták megtartani, szükségük volt zsidó kalendáriumra, és nagy igyekezettel próbálták megérteni és használni a zsidó naptárat. 1606 körül ült össze a szombatos zsinat, ahol az új vallás formájáról állapodtak meg.

1620. március 4-én Péchi Simon Bethlen Gábor konstantinápolyi követét, Borsos Tamást sürgeti: „Egy zsidó kalendárium nélkül se hagyjon Kgd. mentül hamarább maga jöveteli előtt juttassa kezembe ...” Két aranyat küldött a József nevű követségi szolgának a korábbi könyvvásárlásokért – s feltehetően a zsidó József hívta fel a figyelmét az első nagyobb héber kalendárium megjelenésére is: 1610 körül Konstantinápoly szefárd gyülekezete számára adtak ki részletes, húsz évre szóló kalendáriumot, benne a holdállásokkal, a zsinagógiai év eseményeivel, a vonatkozó imarenddel és ünnepi szokásokkal.

József valamiféle szerepet játszott a fejedelemség kéneső-, azaz higanyexportjában is, ennek törökországi értékesítésében, erről tanúskodik Borsos Tamás portai követ naplója (1618. augusztus 10–14.).

Arról nem tudunk meg többet Borsostól, hogy eleget tett-e Péchi kérésének a zsidó kalendárium ügyében; Dán Róbert valószínűnek látja, hogy az 1621-ben Bethlen által börtönbe zárt Péchi csak kiszabadulása után, kb. 1624 tavaszán jutott hozzá zsidó kalendáriumhoz, „minden bizonnyal az Ábrahám doktor által Bethlentől kierőszakolt kiváltságlevél hatására Erdélybe vándorolt szefárd zsidóktól”.

Péchi végül nem lefordította ezt a kalendáriumot (erről Dán Róbert ír részletesen), hanem az imádságoskönyvébe, Psaltériumába építette be belőle a szükséges információkat. Mivel „vallásszervező” is volt, figyelembe vette, hogy az egyszerű hívek nem rendelkeznek olyan előképzettséggel, mely lehetővé tenné a zsidó naptár szakszerű használatát, s egy egyszerűsített verziót adott inkább kezükbe. Imádságoskönyve „a világon a legelső teljes, nemzeti nyelvű imakönyvfordítás, amely a sziddúrt, a hétköznapi imakönyvet és a mahzort, az ünnepi imakönyvet egyaránt magában foglalja” – emeli ki Koltai Kornélia. Péchi és más szombatos szerzők művei nyomtatásban nem láthattak napvilágot, kéziratban terjedtek; egy értékes kézirat a kalocsai érseki könyvtárban található.

Péchi ládákban álló könyvtárát a székely felkelőket 1704-ben legyőző, a csíksomlyói ferenceseket is kifosztó Graven császári ezredes „prédálta el” a györgyszentmiklósi templomból, így héber kalendáriuma soha nem került elő.

Az erdélyi szombatosok végső bástyája Bözödújfalu volt – a szomorú sorsú településen élő szombatos székelyek java része 1868-ban zsidó hitre tért át, boldogan, hogy végre megtehetik. Ennek köszönhetően közülük is sokakat elhurcoltak; egy részük Degré Alajos miniszteri biztos hatására az unitárius egyházhoz csatlakozott a 40-es években. Néhányukat a bözödújfalusi katolikus plébános, Ráduly István ki tudta menekíteni a Degré-féle tanúsítvány segítségével a marosvásárhelyi gettóból, a többieket Auschwitzba vitték. Bözödújfalu 20. századi történetét pedig jól ismerjük.

Hogy kerültek szefárd zsidók az erdélyi Porumbákra? Nem tudjuk. Mindenesetre héber betűs spanyol nyelvű (ladino) záradékkal láttak el egy szerződést, amely egy évre biztosította számukra a porumbáki üveghuta, „üvegcsűr” bérletét.

Felsőporumbák Fogaras vidéki, javarészt román falu volt, mely Alsóporumbák határára épült; mindkettő fejedelmi birtok. Alsóporumbákon fejedelmi udvarház is állt; a négyhelyiséges kis épületet I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna fejlesztette uradalmi központtá. Apafi Mihály is gyakran tartózkodott Porumbákon, uralkodása idején országos tanácskozásoknak is otthont adott a település. 1643 tavaszán itt töltötte mézesheteit II. Rákóczi György és Báthory Zsófia.

1619-ben Bethlen Gábor építtetett üveghutát Felsőporumbákon, ahova muranói üvegfúvókat hozatott; a fejedelem 1629-es halála után a muranóiak hazamentek, s román jobbágyokkal folytatódott a munka. A porumbáki üvegcsűr a fejedelmi udvar szükségletei mellett az ország számos pontjára szállított; nagy igény volt ablaküvegkarikákra („üvegtányér”): volt év, hogy 14 660 darabot gyártottak belőle. Ez már az 1637-ben felépült új hutában készült, mely a falutól hat kilométerre délre, a mai Glăjăria Arsă határrészben állt. A zsindelyezett, fenyőfadeszkákból rótt központi épülethez „csűrház” tartozott, mely a „fa-aszaló”, „olvasztó” és  „üvegszárasztó kemencéket” foglalta magába, valamint kvarcőrlő malom, lúgkőfőző ház és raktár állt a telepen.

1648-ban az éves leltár 8900 ablaküvegkarikát és 1844 darab öblösüveget jegyzett fel; 1649-ben 4780 vásári üveget, 2980 „átallátó” üveget és 7900 „üvegtányért”, azaz ablaküvegkarikát (Erdély története 1986, p. 821.).  Feltehetően itt készültek a korszak erdélyi ablakainak tányér- és táblaüvegei, illetve az „orvosságos”, „liktáriumnak való”, „pincetokba való” és „rózsavíznek való” üvegek; híres termékük volt a „kotyogós” üveg: egy hosszú szájú, kétosztatú palackforma.

Kis üveghuták már a 16. században is működtek Erdélyben, fejedelmi támogatással tudott azonban előrébb lépni az iparág. Már Bethlen Gábor felismerte, hogy az erdélyi ipar támogatásra és nyugati iparosok betelepítésére szorul; az iparpártoló fejedemi politikát továbbvitte Apafi Mihály is. Amikor Bethlen Miklós 1664-ben Velencében járt, a neves muranói „üvegofficínát” (officina vitraria; a latin officina jelent műhelyt, gyárat is) is erdélyiesen „üvegcsűrnek” titulálta...

A szállítást, tüzelést, favágást az uradalom jobbágyai végezték, csakúgy, mint kezdetben a vashámorokban (pl. Csíkmadaras) is ők szolgáltak; a bányákhoz hasonlóan a porumbáki üvegcsűrben is nyáron leállt a termelés, mert aratni kellett – ennek nyoma van azokban a szerződésekben is, amelyek arról tanúskodnak, hogy több évben is zsidók vették bérbe az üveghutát. A kezdetleges ipari létesítmények nagy részét a fiskus tartotta a kezében, és bérleti rendszerben működtette.

1680-ban a hutát lengyelek árendálták, majd 1694. augusztus 10-én Fincz Jakab zsidó és fia, Salamon felsőporumbáki lakosok vették bérbe egy évre 400 magyar forintért, melyet fizethettek a négy cantor szerint (azaz negyedévenként) vagy egyben („vagy edgjszer s mind”). Praebendájuk, azaz illetményük „ne neveltessék”, kötötték ki a szerződésben.

A Radnóton, „őnagysága kastélyában” megkötött szerződés szerint a bérlők kötelesek őnagyságának „fizetés kévánás”, „panasz nélkül” megcsinálni „mikor, minemű és mennyi üvegek kévántatnak őnagysága szükségére”. Az arendátorok, a bérlők ellenben azt kérték, hogy az eddig ott szolgáló mesteremberek, a lengyelek is, ezután is ott dolgozzanak. Szükségük lesz egyebek között 12 hamuégetőre, nyolc tűzrakóra, 12 fahordó szekérre. Az okirat arról is intézkedik, ha esetleg valamelyik bérlő idő előtt elhalálozna: „ha mellyik medio tempore meg találna is halni, az másik supportállya, es annak ideiben az arendát praestállya minden menedék s exceptio nélkül”.

Még izgalmasabb az 1697-es okirat, melynek héber betűs spanyol nyelvű (ladino) záradéka van, ami az árendátorok (bérlők) szefárd zsidó származására utal. 1697. július 1-jén kötötték meg a szerződést, mely szerint Vejder Ábrahám és Naphtalin Ábrahám bérbeveszik a felsőporumbáki üvegcsűrt Bethlen Gergelytől évi 500 forintért; Chesvan hónapjában (november-december) fizetnek majd „kész jó folyó” pénzzel.

A hatsoros ladino (judeospanyol) szöveg tanúsága szerint Vejder Ábrahám valójában Avigdor, Ábrahám fia, a másik árendátor pedig Náftáli, Ábrahám fia – vagyis akár testvérek is lehettek. A nevek átírása a másik irányban is nehézkes: Illyeni Tamás udvarbíró a ladino szövegben Elina Damásként szerepel.

1700. november 1-én Apafi Mihály bérbe adta felsőporumbáki üvegcsűrét Lengyel Miklósnak és Sido Salomonnak – feltehetőleg Lengyel Miklós esetében is a nemzetiségéből gyártottak családnevet. 1715. július 20-án ismét Lengyel vezetéknév szerepel a szerződésben: Lengyel Gasimir és Lengyel Jancsi felsőporumbáki lakosok vették bérbe a hutát.

Bethlen Gábor gazdaságpolitikája fontos eleme volt meghonosítani a hiányzó mesterségeket – ezért hozott muranói üvegműveseket, azért telepített le habánokat, idegen bányászokat, pénzverőket.

Bethlen számadáskönyveiben 1620 óta fordulnak elő tételek, melyek a zsidó kereskedőkkel való kapcsolatról tanúskodnak, ezek javarészt Törökországból behozott kelmék: meggyszín, királyszín, veres, kék, feketeszínű zöld, szekfűszín, publikánszínű (pelikán/papagáj, vlsz. sárga) atlacz (atlasz).

1623-ban adott a fejedelem privilégiumot a zsidóknak, melyben jogokat és védelmet garantál nekik, összhangban az Oszmán-Török Birodalom általános politikájával. A 6. pont külön megemlíti a szefárdokat: a Hispániából való zsidók is megtelepülhetnek, hasonló feltételek mellett. A privilégium kiadását egy konstantinápolyi zsidó orvos eszközölte ki a fejedelemnél, Abraham Szasza/Salsa/Sarsa/Sarka/Satza, akit Bethlen Gábor portai követe, Borsos Tamás ajánlott a fejedelemnek 1618-ban: „hispanus doktor, azki zsidó azért; (…) igen-igen summus philosophus, medicus; csak az deák szavak szájából való folyásán is gyönyörködik az ember…”.

Az 1627-es gyulafehérvári országgyűlés megerősítette a privilégiumot, majd az 1650-es szintén, egy kivétellel: előírták, hogy „mind zsidó, mind görög tartson neme szerént való köntöst”.

Rákóczi Görgy 1653-ban Gyulafehérváron engedélyezte a letelepedést a zsidóknak, szabadon kereskedhettek, kivéve az északi, északnyugati országrészeket, vagyis Szászsebesen, Nagyszebenen, Gyulafehérváron túlra csak az országos vásárokra mehettek.

Az, hogy egyre több zsidókra vonatkozó rendelkezés született, arra utal, hogy számuk és szerepük jelentőségük egyaránt nőtt; főleg kereskedők érkeztek, a Balkán felől. Conrad Jacob Hiltebrandt luteránus teológus, aki a II. Rákóczi Györgyhöz küldött svéd követség tagjaként járt Erdélyben 1656-ban, arról írt, Gyulafehérváron a városfalon belül sok zsidó él, török árukkal kereskednek, zsinagógájuk is van. Apafi Mihály a gyulafehérvári zsidóknak országos érvényű oltalomlevelet bocsátott ki 1673-ban; a 17-18. század fordulóján mintegy ezer főre becsüli létszámukat.

A 17-18. századi erdélyi udvarházak, kastélyok leltárai arról tanúskodnak, hogy üveg díszedény szinte nem volt, és használati üvegedény sem sok akadt , kivéve néhány háztartást – írja az erdélyi üvegművességről szóló monográfia. Uzdiszentpéteren közel 500 ép üvegtárgyat írtak össze a leltározók 1677-ben: „hársfavirág első vize üveggel”, „eüfrasia víz, kecsketejjel vett, üveggel”, „borral vett eperj első vize üveggel”.

Tányér alig, hiszen még a 18. század végén is fatányért használtak a nemesek is az étkezéshez. Mégis, Uzdiszentpéter azért lehetett kivételesen gazdag üvegtárgyakban, mert akkoriban Teleki Mihály, Bornemisza Anna unokaöccse tulajdonában állt, aki hozzájuthatott a fejedelemasszony nagynéni fogarasföldi uradalmain álló üveghuták termékeihez.

Noha az üvegedények használata még a 18. század elején sem volt általános, az üvegezett ablakok már a 17. század első felében gyorsan terjedtek. Az erdélyi udvarházak lakóhelyiségeinek üvegezett ablakai voltak, míg a melléképületek lantornás (papiros/hólyag) ablakokat kaptak. Az üvegablakok kisebb kerek vagy hatszögű üvegtányérokból álltak össze, melyeket fa- vagy ónkeretbe illesztettek. Általában zöldes árnyalatú „paraszt üvegkarika”, ritkábban színtelen „kristályüveg tányér” került az ablakokba – talán fordítva gondolnánk, ám a színtelen üveg a nehezebben kivitelezhető. Üvegtáblás ablakra az első adat pont Porumbákkal függ össze: a porumbáki udvarház leltárában szerepelt 1694-ben.

Források:

Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon I-II. 2012

Erdély története I-III. 1986

Magyar Zsidó Oklevéltár

Bunta-Katona: Az erdélyi üvegművesség a századfordulóig, 1983

Izsák orvos, „nemzetiségére nézve spanyol, hitét tekintve zsidó” 1472-ben a perzsa uralkodó, Uzun Hasszán/Uzun Haszan („a szálas/hosszú Hasszán”) követeként érkezett Mátyás udvarába. Mátyás királyt, csakúgy, mint a lengyel uralkodót, a moldvai fejedelmet, a velenceieket, a nápolyiakat és a Szentszéket arról kívánta meggyőzni, hogy közös erővel próbáljanak meg diadalt aratni a török felett.

Az Oszmán Birodalom világhatalommá válását főképp nem az európai államok akadályozták, akik folyamatosan viszályban álltak egymással – fogalmaz Tardy Lajos –, hanem a másik irányból, Ázsia felől érték súlyosabb támadások. A karamániai kánok például szintén európai segítséggel, elsősorban Zsigmond király támogatásával akartak leszámolni oszmán török hittestvéreikkel. Ezt a vonalat képviselte a türkmén Uzun Hasszán is, aki 1467-ben vált egy birodalom urává – birodalma területe magába foglalta Nyugat-Perzsia nagyját, Mezopotámiát és Arménia egy részét.

Felesége egy kis hellén állam, Trapezunt utolsó császárának, Komnenosz Dávidnak unokahúga volt, fivérének, és a trónon elődjének leánygyermeke; Teodora/Catherina/Despina néven említik a források. A házasság révén Uzun Hasszán a legnagyobb hatalmú velencei dinasztiákkal, patríciusházakkal is rokoni kapcsolatba került.

A későbbi II. Piusz pápa már sienai püspök korában, 1454-ben arról írt Vitéz János nagyváradi püspöknek, hogy itt az ideje a két világrészre kiterjedő törökellenes ligának. A török által különösen fenyegetett Velence 1463-ban küldött követet Perzsiába; Lazzaro Querini csak 1471-ben tért vissza, mikor is vele jött Uzun Hasszán diplomáciai megbízottja, Izsák orvos is – a perzsa uralkodó udvari orvosa, archiatere.

A velencei követek jelentéseiből tudjuk, hogy Corvin Mátyásnak is tartózkodtak követei a perzsa udvarban – minden érintett fél igyekezett felmérni a többiek haderejét, szándékuk komolyságát. Izsák orvos/bég 1472-ben visszatért Európába, ekkor már nem csupán tolmácsnak, oratornak nevezik a források, hanem magnus oratornak, legatusnak, illetve ambassadornak. (Hasszán uralkodó kredenciálisai, megbízólevelei több finom utalást tartalmaznak arra, hogy egy az Isten, csak megnevezései különfélék – mintegy magyarázva, letisztázva a helyzetet, hiszen az oklevél adója, vivője (meghatalmazottja) és címzettjei mind különböző valláshoz tartoztak.)

1471-ben Caterino Zeno követ indult Perzsiába Velencéből, aki még csupán ékszereket és kelméket vitt ajándékba – az Izsák bég által hozott hírek hatására azonban még egy követ útnak indult: Giosafatte Barbaro. Vele együtt hat nagy és 50 kisebb ágyú, rengeteg fegyver és lőszer, hat ágyúmester, 100 muskétás, két hadiépítész érkezett Uzun Hasszán udvarába, akiknek az is feladata volt, hogy a helyieket az európai hadviselésre oktassák.

Izsák orvos a Szentszéknél tett látogatásával elégedetlen volt, ezért hazafelé is beugrott Budára, hogy újból meggyőzze a magyar királyt. Azonban, mivel az itáliai udvarokból komoly segítségre nem számíthatott Mátyás, és viszont a szomszéd országokkal ismét fellángoltak az ellentétek, sikertelenek voltak Izsák bég tárgyalásai – legkézzelfoghatóbb eredményének a velencei fegyverszállítmányt tekinthetjük.

Izsák orvos 1473-ban ismét Budán járt, derül ki a velencei levelezésből. Nem sokkal később Mátyás követe érkezett IV. Sixtus pápához: Vetési László és nagybátyja, Vetési Albert veszprémi püspök a török fenyegetés súlyosságát ecsetelte. Elmondta, Mátyás egész haderejét a török ellen akarta fordítani, csak a pápa (még II. Pál) kifejezett kérésére indult a csehországi eretnekek ellen.

Az Encyclopaedia Judaica szerint Izsák orvos azonos Isaac Hyspanusszal, aki lengyel követ volt Tatárföldön 1501–1510 között, erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték.

Marilyn Lavin művészettörténész egy az Art Bulletinben megjelent írásában azt feltételezi, Joos Van Gent (1410–1480) Az apostolok áldozása (Az Eucharisztia alapítása) című oltárképének turbános, szakállas alakja Izsák orvos, aki az itáliai követség alatt állítólag áttért a katolikus vallásra. A sasorrú alakban egyértelműen beazonosítható Urbino grófja, Federico da Montefeltro, aki az áttérő felé int. A történet szerint Izsák bég Rómában nem csak hogy katolizált, de ráadásul a Sixtus nevet vette föl a regnáló pápa tiszteletére. A kenyér és a só ezzel összefüggésben utalhatna zsidó származására, a zsidó áldozati ételre; más vélekedések szerint azonban Montefeltro Caterino Zenóval látható a festményen.

Izsák orvos megbízóleveleit a kaffai jegyző hitelesítette, Constantius de Sarra – de hogy is került az olaszos hangzású név Kaffába, a Krím-félszigetre? Kaffa/Caffa, görög nevén Theodosia, később oroszosan (és ma is) Feodoszija, tatár nevén Kefe jelentékeny genovai kolóniával rendelkezett a 15. században. A 13. század végétől érkező kereskedők, akik főleg gabonában, halban és rabszolgában voltak érdekeltek, felvirágoztatták ezt a Fekete-tenger parti kisvárost, melyet hajdan a milétoszi görögök alapítottak, majd alánok éltek benne, majd a Bizánci Birodalomhoz tartozott. A genovai polgárok már a tatár időkben kerültek oda, állítólag egyszerűen megvették a várost az Arany Hordától; mindenesetre viszonylagos autonómiát élveztek, és nagyjából monopolizálták a Fekete-tenger kereskedelmét. (Ez ellen persze volt kifogása a velenceieknek és a mongoloknak egyaránt.)

1462-ben IV. Kázmér lengyel király oltalma alá helyezték magukat, de ez nem hozta el számukra az óhajtott védelmet: 1475 nyarán II. Mehmed szultán hajóhada gyors ütemben elfoglalta a várost, a lakosok vagyonát begyűjtötték, 1500 fiatalt és gyermeket szintén – őket a szultán palotájába szánták szolgálatra. A város latin származású lakóit áttelepítették Isztambulba, akik ottani új városnegyedüket Kaffáról nevezték el, így jött létre Kefeli Mahalle.

A Kis-Isztambulnak is nevezett Kaffa 70 ezer lakosával felülmúlta a hanyatló Konstantinápolyt. A népesség összetétele sok változáson ment keresztül a későbbi évszázadokban is, jelentős mennyiségű görögöt és örményt telepítettek be, majd a 20. században az orosz lett az uralkodó népcsoport. A németek 1941. novemberi bevonulása után nem sokkal a város teljes zsidó lakosságát, több mint 3000 embert agyonlőttek.

Roy Porter a Flesh in the Age of Reason című, magyarul sajnos nem olvasható művében a tőle megszokott gyönyörű, sűrített nyelvezettel ír a felvilágosodás korának testképéről:

A 16–17. század alapvető változásai Európában felerősítették a régóta bujkáló feszültségeket az ember természetét illetően. Bizonyos tekintetben a test még ütött-kopottabbá vált; a népbetegségek, a pestisjárványok, a tífusz és más, a városi léthez kötődő lázas megbetegedések, valamint a szifilisz képében megjelenő újabb gyűlöletes rettenet mind súlyosbították ennek a porhüvelynek a keserveit. Ráadásul: az általános veszélyérzetet és kétségbeesést fokozta a pokol tüzével riogató vallásos terrorizmus, amely  a kálvinista és az ellenreformációs pulpitusokról egyaránt mennydörgött, valamint a beteges undor, mely a túlzásba vitt manierista és barokk érzékenységről árulkodott.

Ugyanakkor ez volt az a kor is, amikor a humanizmus újjászületése alternatívákat kínált annak a hátborzongató, haláltáncos gondolkodásmódnak, amely a késő középkor óta uralkodott; a testet újra nemesnek, gyönyörűnek, rendezettnek, eszményinek, az ember méltóságáról beszélőnek látták.

– A pokoljárás szolgáltatásunkat nemrég indítottuk, óriási az érdeklődés. A megnevezés csalóka, mi valójában a Mennyország egyik leányvállalata vagyunk, és a szolgáltatás a prevenciót szolgálja. Reményeink szerint az utasaink, miután szembesülnek vele, tetteikért milyen borzalmas árat kell fizessenek, visszariadnak azok elkövetésétől, és a továbbiakban erényes életet élnek, melynek jutalma természetesen a Mennyország. Maga az út háromnapos, all inclusive ellátással, ami itt konkrétan az ellátás hiányát jelenti. A három nap alatt a vendégeket szakavatott ördögi idegenvezetők kalauzolják végig a pokol hét szintjén. Az utazás feltétele a kipróbálás: egy részlegen kötelező minimum félórát elítéltként eltölteni. Nos? – kérdi angyali mosollyal.
– Izgalmasan hangzik, benne vagyok! Azt a félórát ki lehet bírni – gondolom magamban.
– Nagyszerű, még ellenőrizzük az adatbázisban, ha eddigi életével már megváltotta a jegyet a pokolba, a prevenció okafogyottá vált – búgja angyali mosolyával.
Ha jobban megnézem, van valami vérfagyasztó a mosolyában. Lehet, hogy hagyni kéne a fenébe.
– Meg is vagyunk, háromkeresztes a minősítése. Jó hírem van: ön az elkárhozás határán áll! – mondja őszinte megkönnyebbüléssel.
Egy hideg verejtékcsepp kúszik végig a gerincemen. Aláírom a szerződést. A véremmel. Micsoda marhaság.

  Folytatás: ITT.

Fotó: Hungaricana

Honnan erednek a budai városrészek nevei?

Jó részük a dűlőkeresztelőn kapta nevét. Nem, ezt a szót mi sem ismertük a közelmúltig – konkrétan tegnapig.

Akkor adott hírt ugyanis az MTI a Központi Statisztikai Hivatal forradalmi összeállításáról, ami kedves figyelmesség volt a statisztikusoktól, és nagyjából a legszeretetreméltóbb hír a nap folyamán; üdítő tények egy sok szempontból riasztó március 15-én.

A statisztikusok révén megtudhattuk, hogy a lakosság számát tekintve egészen a 18. század végéig Buda vezetett, 1845-ben azonban már Budán 42 124, Pesten 79 777 ember élt. Vagy azt, hogy Pest-Buda magyar lakossága a forradalom idején sem haladta meg az 50 százalékot, a németek Pesten, Budán és Óbudán egyaránt – hogy úgy mondjam – überelték a magyarokat.

Fotó: Wikipédia

Na de végül is hogyan érkezett meg a dűlőkeresztelő szó az életünkbe?

A pesti és budai számadatok szövevényes utakon természetesen a Wikipédiához vezettek; konkrétan a Buda, Duna, Duna-hidak szócikkek böngészgetéséhez – mígnem belebukkantam a dűlőkeresztelő szóba, életemben először. A szó tündéri hangzású, ez vitathatatlan, izgalmas régi dűlőneveket idéz fel, de miről is van szó egyáltalán?

1847-ben Döbrentei/Döbrentey Gábor dűlőkeresztelőt tartott: az addig német névre hallgató Buda környéki dűlőknek magyar nevet adott. Ezek részben régi magyar nevek felújításai voltak (Sasad, Kelenföld), részben a német nevek tükörfordításai, néhányuk pedig Döbrentei saját teremtménye (Tündérhegy, Vérhalom). Döbrentei 1844 óta rajta volt ezen az ügyön: a Honderű című lapban közölt írásaiban 56 új névre tett javaslatot, s ezt Buda város közgyűlése 1847. június 11-én el is fogadta.

1950 után ezek a városrésznevek háttérbe szorultak (addigra városrész lett ugye a dűlőkből, hegyekből), az 1989 után bevezetett városrész-elnevezésekben azonban új életre támadtak.

A dűlőkeresztelő ma egy különös véletlen folytán ismét beköszönt: a Normafától lefele ereszkedvén, a varázslatos nevű Disznófő-forrást – amelynél már a török háremhölgyek is, majd később Vörösmarty és baráti köre is mulatoztak – elhagyva, végül megérkeztünk egy tégla iskolaépülethez – rajta emléktábla, mely tudatja:

A londoni Bedlam kórház (Bethlem Royal Hospital) ugyan 1247-es alapítással büszkélkedhet, de eredeti rendeltetésének semmi köze nem volt a tébolyultakhoz: a Betlehemi Szűz Mária Rend rendháza alamizsnagyűjtő központ volt, mely a Szentföldön harcolókat támogatta – és mellettük a szegényeket is vendégszeretettel (hospitality) fogadta, vagyis a szó korai jelentésében volt hospital: olyan intézmény, mely jótékonyságból áll fenn, és a rászorulókat támogatja. Az eredeti épület a Bishopsgate közelében állt, éppcsak a City of London falain kívül

A 14. században Bedlam a korona irányítása alá került, majd 1546-ban London polgármestere bejelentette a város igényét a kórházra. 1400-as évek eleji az első forrás, melyből egyértelműen látszik, hogy az intézmény alamizsnagyűjtés helyett a mentális betegségben szenvedők otthonává vált; az 1600-as évek első felében kezdtek "modern" módszerekkel foglalkozni a páciensekkel -- a kontinens első ilyen típusú intézménye azonban egyszerre volt híres és hírhedt a módszerei okán. A 17. században a veszélyesnek ítélt betegeket megláncolták vagy bezárták, a többiek szabadon járkáltak az épületben és környékén. A testnedvek egyensúlyán alapuló gyógyítás indokolttá tette a betegek diétáztatását, de a korrupt személyzet is készségesen megrövidítette az élelmiszeradagokat. A hideg fürdők, hánytatás és egyéb brutális gyógymód a betegek életét is veszélyeztette – volt, akit nem vettek fel Bedlambe, mert úgy látták, nem élné túl a terápiát.

Helkiah Crooke, Bedlam első orvosa (1576 – 1648) anatómiája

A 18. századot végigkísérte a mentális betegek kezelésének kérdése; Bedlam urainak, a 125 évig az intézmény orvosait adó Monro családnak a módszereit és orvosi etikáját sokan kétségbe vonták; szükségtelen erőszakkal vádolták. A rivális Saint Luke Asylumot 1751-ben alapították William Battie irányításával, aki progresszív és innovatív intézménynek tekintette kórházát.

A 16-17. századi Velencében nem szégyellték  idomaikat a nők; más erkölcsi elvek mentén éltek, mint a kontinens egyéb részein. Az ellenreformációs puritanizmus és szigorúság helyett a velencei nők meglehetős szabadságot élveztek, és a moretta nevű fekete álarc sem azért kellett, hogy elrejtse viselőjét, épp ellenkezőleg: a figyelmet akarták vele felhívni magukra.

A csak arcot takaró fekete álarc neve: moretta, vagy muta. A moretta a fekete színre utal, míg a muta azt jelenti: néma. A moretta maszk viselői ha akartak sem tudtak volna beszélni, az ovális álarcot ugyanis egy gombnál fogva szájukkal, fogaikkal tartották. Kizárólag akkor engedték el a gombot, és szólaltak meg, ha végül válaszolni akartak az illető férfinak – ekkor arcuk is megmutatták végre.

A moretta álarc tehát titokzatosságot kölcsönzött viselőjének, és lehetővé tette, hogy a nő annak válaszoljon, akinek akar, azzal lépjen kapcsolatba, akit vonzónak ítél.